A Pálos Rend (2.) megalakulásától a rend fénykoráig (1250-1526)

A Pálos Rend létrejöttének legendái: Két fontos legenda fűződik a rend korai korszakához. Az első tulajdonképpen még nem a Pálos rend alapításához fűződik, hanem az egyik előzményéhez. Egyszer a Mátra erdeiben vadászott II. András király. A vadászat során valahogy elveszett a kedvec sólyma, ami igen elkeserítette a királyt. Elment mindentől a kedve, és a szolgálók nekivágtak a rengetegnek a sólymot keresni. Eredménytelenül kutattak. Néhány nap múlva a király színe előtt megjelent egy szerzetes  karján a sólyommal. Megörült a király, és meglepődött, amikor a szerzetesben felismerte Gábort, kedvenc vitézét. Megkérdezte Gábort, mivel is jutalmazhatná meg. Gábor erre azt válaszolta, hogy az erdőben több ilyen volt vitéz él remeteként, mint ő, és azt szeretné, ha egy közös kolostorban telepedhetnének le együtt.  Az „új rendnek“ nevet is adnak – ők lesznek a „Szent Sír Őrzői“. Szántai Lajos azt állítja, hogy a rend valamely Árpád-házi királynak vagy elődeinek sírját őrizte. Elképzelhető, valószínűbb viszont az, hogy a jeruzsálemi, szintén rendkívül titokzatos „Szent Sír Őrzői Kanonokrendjének“ magyar „ágát“ jutalmazta meg új tagsággal és monostorral  II. András, és a Pálos rend ebből, illetve ennek egyik közösségéből nőtt ki.  Itt meg is állhatunk: miért ez a különös név, mi értelme van a „szent sír“ őrzésének? Nos, a feudális korban általában ahová született az ember, ott is temették el. A sírhely a család ősi helyén volt, és aki ezt elvesztette, a gyökereit, vagyonát, területét vesztette el. Ez a szemlélet teljesen egybesimul a régi magyar még félnomád, fél-pogány gondolatvilággal. Gondoljunk csak arra, hogy az első keresztény nemzetségi templomok éppen az ősök temetkezési helyére épültek. Az ősöknek lehetett más hitük, de azért még ugyanolyan becsben tartották őket a következő nemzedékek is. Tehát a jeruzsálemi „Szent Sír Őrzői“ felé  mutat az a jelkép (a rendé?), amely II. András királyunk egyik érméje hátoldalán  maradt fenn. Ezenkívül II. András édesanyja révén a jeruzsálemi arisztokrácia egyik legrangosabb tagja. Ők  alkották a szent sír őrzőinek lovagi ágát (világi lovagokként).

 II. András érméje  és a Jeruzsálemi Szent Sír Őrzőinek címere

A másik legenda hasonló, és már Boldog Özsébhez fűződik. Özséb a Pilis hegyén egy kereszt alatt odaadóan imádkozott. Az ima közben volt egy látomása, amiben a sűrű erdőben sok kis lángot látott meg, amik a kereszthez jöttek majd tüzes fénynyalábbá olvadtak össze. A keresztről pedig így szólt a hang: „Özséb, gyűjtsd össze a remetéket egy szeretet-közösségbe!”  Ezt a legendát úgy szokták magyarázni, hogy Özséb (akárcsak előtte Gábor) egy rendbe egyesíti majd a remetéket. Ez a látomás utal-e valamilyen keresztény ősképre? Ha belemélyedünk a közösség ünnepe a pünkösd ábrázolásaiba, akkor az apostolok és Szűz Mária felett égi tüzet, kettős lángnyelveket látunk. Ez az égi tűz, a Szentlélek (pontosabban Szentszellem, Spiritus Sanctus), ajándéka, amely az isteni bölcsesség által, az igazság meglátásához vezeti a tanítványokat. Azok a keresztények akik ebben a kegyben részesülnek eggyé válnak Krisztusban. Az apostolok cselekedeteiben a pünkösdi közösség “egy akarattal, egy lélegzettel” szóval fejeződik ki. Minden tanítvány feje felett külön ég az isteni tűz, de mivel egy időben ég, ezért közösen is ég,  így lesznek közösség, akik felett közös lett az ÉG. A mongol invázió után Magyarországnak fel kellett támadnia és újra kellett épülnie. Ezt az impulzust csakis a Feltámadottól kaphatta az ország! Az újraépítés csakis erős és erényes emberek közössége által lehetséges, akiben él az “egy akarat”.  Özséb küldetését a Pilisben a Szent Kereszt kinyilvánította: „Özséb, gyűjtsd össze a remetéket egy szeretet-közösségbe!”

A rend jelszava: Solum Cum Deo Solo (Egyedül az Istennel)

A Pálos rend korai korszaka (1250 -1328):  A rend alapítását az 1250-es évre teszik, de a szervezőmunka minden bizonnyal jóval korábban megindult már. Remeték ugyanis már a kereszténység kezdetei óta éltek a hegyekben, és az egyház elöljárói már Özséb előtt is megpróbáltak monostorokat alapítani számukra. Ilyen volt például a Bertalan pécsi megyéspüspök alapította Szent Jakab-monostor Patacs mellett. Özséb, a rendalapító egy előkelő ispánnemzetség sarja minden bizonnyal remek képzést kapott a kornak megfelelő cisztercita eszmeiség szellemében. Esztergomban, ahol kanonokként tevékenykedett, házai voltak a nagyobb rendeknek, így a stefanitáknak (vagy johannitáknak), a cisztercieknek és a templomosoknak.Özséb minden kétséget kizáróan tisztában volt saját korának kihívásaival és veszélyeivel is. Kétféle veszéllyel kellett számolnia. Az elsőt a megváltozott geopolitikai viszonyok jelentették. A mongolok birodalomalapítása ugyanis csökkentette, illetve leállította a keleti jövevények több ezer éves múltra visszatekintő áramát a Kárpát-medence térségébe. Addig ez – mind eszmei, mind katonai értelemben – alapvető volt a Magyar Királyság számára. (Az arab utazók mindig megemlítik a keleten maradt rokonainkat a korabeli Magyarország-leírásokban.) A mongolok birodalomalapítása időben majdnem egybeesik a nyugati „nemzeti monarchiák“ létrejöttével, ami a modern despotikus államot vetíti már elő, amely ugyancsak meglehetősen statikus viszonyokat eredményezett. A másik veszély belső, és az egyház  belső viszonyainak  átrendeződéséből fakad – ami a  „ciszterci kor“ hanyatlásával járt:  a brutális dél-francia hadjárattal,  az inkvizíció létrejöttével és intézményesítésével, amely aztán tűzzel-vassal törölt el minden másságot. Egy saját szellemi és kulturális hagyományokkal rendelkező testvériségnek természetesen sokkal inkább megfelelt a toleránsabb, tágabb határokat engedélyező „ciszterciféle“ rendalapítás és modell.

A rend létrejötte is kísértetiesen hasonlít a jól bevált sémára – először hozzuk létre, szervezzük meg a rendet, aztán keressünk neves pártfogót hozzá, végül kérjük a pápától a rend hivatalos elismerését és reguláját. Ismerős?  Nos, a templomos lovagrend szinte betűre pontosan ugyanígy alakult 100 évvel a pálosok előtt, és a Keresztelő Szent János lovagrend, az ispotályosok is hasonló módon váltak először a bencésektől független szerzetesrenddé, majd a templomosokkal egyidőben szervezték át magukat lovagrenddé, a pápát kész tények elé állítva. És még egy „apróság“ hasonlít – mind a templomosok, mind az ispotályosok kezdetei mögött föl-fölvillan a Szent Sír Őrzői Kanonokrendjének  neve és befolyása … Özséb 1250-ben lett a pilisi remeték vezetője, és lassan belekezdett az addig külön-külön élő remeték és közösségek egy renddé való egyesítésébe. Ekkor építette a mai Kesztölc és Pilisszántó közt lévő Klastrompusztán a Szent Kereszt (Santa Crux)-monostort. Özséb számára is fontos lehetett a helyválasztás: Pilis máig Magyarország szívének számít, máig megtartott valamit mágikus vonzerejéből. 1263-ban Özséb a domonkos Aquinói Tamás pártfogásával IV. Orbántól a rend számára ágostoni szabályzatot kért. A pápa a rend körülményeinek felülvizsgálatával Pál veszprémi püspököt bízta meg. A vizsgálat nem hozta meg a pálosoknak a várt eredményt, a rend rendkívül szerény körülményei miatt Pál egy külön regulát dolgozott ki a közösség számára. A XIII. század végén még több ilyen vizsgálat következett (1291 – Benedek veszprémi püspök, Lodomér esztergomi érsek, 1297 – András egri püspök), és ezek mind újabb regulát eredményeztek. Az ágostoni szabályzatot végül V. Kelemen  pápa adta meg  (1308), majd végérvényesen XXII. János pápa  Károly Róbert királyunk közbenjárására 1328-ban. A rend közben alapításától kezdve folyamatosan gyarapodott, és egyre újabb és újabb házai nyíltak meg.

Talán érdekesebb a monostoraik felsorolásánál  áttekinteni azt, amit a rend működéséről ebből az időből tudunk. Láttuk, hogy az alapításnál kihasználtak minden tapasztalatot, ma úgy mondanánk, know-how-t, amit a nyugati világ nyújthatott. Tekintsük most át a hazai hagyományokat. Elsősorban a névválasztást: Thébai Szent Pál első remete mint védőszent két irány felé mutat, egyrészt a keleti hagyományaink, másrészt a keresztes, szentföldi hagyományok felé. A rendet eleve minden értelemben „elitrendnek“ szervezték, és a  rend tagjainak rendkívül szigorú feltételeknek kellett megfelelniük. Csak előkelő – arisztokrata család sarja pályázhatott a tagságra. (A köznemeseket a XIV. század elejétől vették fel a rendbe.) A származás azonban nem volt elegendő. A jelöltnek alapos ismeretekkel kellett rendelkeznie a hit tanaiból és egy különös felvételi próbának kellett alávetnie magát. Szántai szerint a jelöltnek be kellett feküdnie egy kőkoporsóba, ahol víziója kellett, hogy legyen. Nem tudom, hogyan döntötték el ennek a próbának az érvényességét, de a ciszterci rendről és a lovagrendekről megszerzett ismereteim alapján a próba elvégzése hihetőnek tűnik. Meg kell állapítanunk, hogy a rend tagjává csak egyfajta „kiválasztott“ válhatott.
Annak ellenére, hogy elvileg remetékről van szó, a Pálos rend tagjai nem éltek teljes remete életmódot. Természetesen elmélkedtek az erdő csendjében vagy a sziklabarlang sötétjében, de nem vonultak vissza a világtól teljesen, figyelemmel követték az eseményeket. Akár a domonkosok, gyakorolták a fegyverforgatást, ám velük ellentétben nem haboztak ezt a gyakorlatot az ország védelme érdekébe állítani. Ha kellett, misztikus szerzetesrend voltak, ha kellett, lovagrend. Kapcsolatban álltak az ország vezetésével is, amit tekinthetünk természetesnek is, az azonban már igencsak egyedi vonás, hogy szinte minden uralkodónál „felügyelték“ a királyi ivadékok nevelését, és a rend főnöke, generális perjele különös kapcsolatban állt az uralkodóval. Ez alatt mind emberi, mind lélektani kapcsolatot érthetünk. Nem egyszer történt meg az, hogy a rend generálisa ugyanabban az évben hunyt el, mint a király. Ezenkívül – ami a királyainkat illeti – a misekönyveikben néha-néha „elszólták“ magukat, „szent“ jelzővel illetve olyan uralkodókat is, akiket az egyház nem kanonizált (Nagy Lajos).

A pálosok eszmeisége teljes egészében keresztény volt, ehhez semmi kétség nem fér. De ahhoz sem, hogy ápolták, őrizték az ősmagyar hagyományokat is. Az, hogy a magyar (turk) rovásírás náluk maradt fenn a legtovább, nem lehet puszta véletlen. Később, amikor a rend külföldre is terjeszkedni kezdett, a hivatalos nyelv a magyar maradt, és maradt a rovásírás is. Ma – főleg  az „ezoterikus“ irányzatok – valamiféle késői táltosoknak tartják őket. Igaz, lehet hasonlóságot, párhuzamokat  találni, és ha Nimródról, az ősgesztákról vagy a csillagútról beszélünk a Pálos renddel kapcsolatban, nem lehetünk messze  a valóságtól. Mégis aligha voltak táltosok, sokkal inkább az őskeresztény, talán még a honfoglalás előtti, szkítiai (mai nevén Közép-Ázsia) keresztény magyarok utódai lehettek. Teljes joggal tekinthetünk rájuk úgy, mint a középkori Magyarország „szent embereire“. (Ide vezetnek vissza a legutóbb felszínre került, sejthetően egyiptomi kopt keresztény kapcsolatok is.) Ha európai hasonlóságot szeretnénk találni, akkor az ír hittérítők viselkedtek hasonló tisztelettel a saját kereszténység előtti hagyományaik iránt, így maradhatott fenn a kelta mondavilág. Hogyan néztek ki a szentélyeik? Ismereteink szerint itt is megdöbbentő az egybeesés a nyugati hagyománnyal. Elsősorban rendkívül egyszerűek voltak, és az oltár egy oktogonális térben helyezkedett el. Gondoljunk megint a templomosok vagy a jánoslovagok rotundáira. Az oktogonális vagy körtemplomok (rotundák) a jeruzsálemi Szent Sír-bazilika alaprajzát követték, és a kör, illetve az oktogon fontos jelképe volt a korai és a hagyományaira épülő középkori misztikus kereszténységnek. A kör az egységet, a kezdetet és a véget jelképezte. „Én vagyok az alfa és az omega, a kezdet és a vég“ – mondta az Úr.

A martonyi pálos templom romjai (1341-1347) Jól kivehetők a oktogon
maradványai.

Ez a mennyezet Puivert várának  kápolnájában található. A hasonlóság itt is döbbenetes.
A pálos szentélyek mennyezetei is valahogy így nézhettek ki.

Az ágostoni regulákat az az V. Kelemen pápa adja meg számukra, aki szélnek ereszti a valaha oly erős templomos lovagok rendjét. A magyar templomosok egy része a pálosokat választja további életére. Egy kissé korábban szűnnek meg a hírek a stefanitákról is. Elképzelhető, hogy ezeknek a tevékenységét szintén a pálosok vették át. Erre ugyan nincs bizonyíték, de a Pálos rend szentföldi hagyományai erre engednek következtetni. A  legendák ugyanis úgy tartják, hogy egy Johannes Zuluardus, Szent Sír-lovag a Tábor-hegyen látott pálos testvéreket. A XIII. század második felében a keresztesek helyzete igencsak ingatag volt már, és az erőteljes mameluk uralkodó, Bajbárs támadásai idején az egyik erősséget a másik után veszítették el. A legenda magja mégis igaz lehet. A tábor-hegyi – akkor muzulmán kézen lévő – erőd-monostort ugyanis II. András magyar keresztesei ostromolták. A várat ugyan nem vették be, de a védőkkel egyezményt kötöttek: ha azok elhagyják és romba döntik az erődöt, a magyarok visszavonulnak.  Ez meg is történt. A romokat viszont röviddel azután a jánoslovagok (ispotályosok) szállták meg és építették újjá. A hely birtokjogáért még évekig pereskedtek a helyi püspökkel. A Tábor-hegy esete a mai napig példája a keresztes lovagrendek függetlenségi törekvéseinek az általános egyház (illetve püspökök) hatalmával szemben. Ha figyelembe vesszük a pálosok és stefaniták kötődését egyrészt az Árpádokhoz, másrészt az ispotályos rendhez, feltételezhető, hogy a johannitákkal együtt stefaniták is részt vettek a monostor helyrehozatalában. Ugyanúgy az is elképzelhető, hogy a stefaniták akkor már pálosoknak vallották magukat.

A rend növekedése és fénykora (1328 – 1526):  Az alapítás utáni alig két évszázad a rend megszilárdítást és példátlan gyarapodását hozta. Kezdjük talán az első, az ország határain kívülre eső növekedéssel. 1340-ben négy német remeteház csatlakozott a rendhez, élükön Nicolas Teutonicus mesterrel. Az új, igaz még leányágon Árpád-házi leszármazott Anjouk is hathatósan támogatták a rendet. Elsősorban a már magyar szellemiségben nevelkedett Nagy Lajos, a lovagkirály. Az ő példaképe – akárcsak a rendé – Szent László, és a király szívesen töltötte az idejét a pálos barátok közt. Talán nem véletlen a misekönyvi „elírás“, amikor „szent“ jelzővel illették. Mindenesetre az ő közbenjárására kerül át a rend a helyi megyéspüspök hatalma alól közvetlenül a pápa fennhatósága alá. Az olasz hadjárataihoz kapcsolódik Thébai Remete Szent Pál ereklyéinek megszerzése (1381,Velence, Remete Szent Pál fej nélküli teste), amelyeket aztán a rend akkori székhelyén, a budai szentlőrinci monostorban helyeztek el, ünnepi keretek közt. A monostor fontos zarándokhely is lett egyben. Nagy Lajostól kapják gondnokságba Márianosztrát, és ugyancsak az ő biztatására hívta meg a rendet László, Oppelt hercege Lengyelországba (1380), ahol Jasna Gorán (Fényes Hegy) létesített monostort számukra. Az erődtemplom mellett nőtt ki a ma kétmilliós város, Czestochowa. Szinte ugyanabban az időben szerezte meg számukra a híres „Fekete Madonna“-ikont, amely Jeruzsálemből Konstantinápoly és Belzen állomásokon keresztül került Jasna Gorára. Az ereklye a lengyelek nemzeti ereklyéjévé vált, és a monostor ugyancsak fontos zarándokhellyé. A lengyel választott királyok itt tették le hűségesküjüket népük iránt.

A „Fekete Madonna“ megszerzése újabb fordulópont a rend életében. A „Fekete Madonna“-kultusz főleg a mediterrán térség hitvilágában fontos. Különböző elméletek vannak arról, hogy miért fekete – nem tisztem ezen a helyen taglalni őket. Ami viszont érdekes, az az a tény, hogy szinte minden misztikus rendnek megvan a maga „Fekete Madonnája“. A „Fekete Madonnához“ imádkozott Szent Bernát, később Loyolai Szent Ignác. A johanniták Fekete Madonna-ikonja  a (ma Szerbiában lévő) Filemói Boldogasszony, a  jezsuitáké a Monserrati Boldogasszony.

A Czeztochowa-i fekete madonna és a Monserrat-i “Fekete Madonna”, akihez Szent Ignác, a jezsuiták alapítója imádkozott.

A “Fekete Madonna” megszerzése tehát jelentősen növelte a rend tekintélyét, mind a térségben, mind világviszonylatban. Az ikont később a pálosok koronával illették, ami egyben a képkoronázás egyedüli ismert példája a történelemben. Ezt a tekintélynövekedést tükrözi a rend további növekedése és terjeszkedése, előbb Ausztriába, majd egyenesen a keresztény világ szívébe, az “örök városba”, Rómába. A rend tagjai tartósan itt 1404-ben telepednek le, és 1454-ben egy újabb fontos zarándokhely kerül gondozásukba, a Monte Celión lévő Santo Stefano Rotondo. Mellesleg az egyik legrégibb keresztény szakrális hely. A Santo Stefano Rotondo rajza Érdekes, nem?

Mátyás királyunk újabb kiváltságokat szerez a rend számára, és újabb adományokkal látja el őket. A rend ezt úgy viszonozza, ahogyan a legjobban tudja – az országot a pálos Báthory László ajándékozza meg az első teljes magyar bibliafordítással (1456). Sajnos a későbbiekben ez is elpusztult. A legérdekesebb fordulat 1464-ben következett be, a magyar Pálos rend magába fogadott egy portugál remeteszövetséget, a Fratri di Hispaniát. A pápai jóváhagyásra 1493-ig kellett várniuk. Ami viszont érdekes, ez az egyesítés úgy történt meg, hogy a hivatalos nyelv a rendben a magyar maradt, a rend központja Szentlőrincen volt, és “hivatalban” maradt az ősmagyar rovásírás is. A “hispán testvérek” újabb lovagrendi hagyományokat is hoztak: mégpedig a templomosokét. Amikor a Viennai zsinat kimondta a templomos rend feloszlatását, az Ibériai-félsziget uralkodói nem szüntették meg a rendet teljesen, inkább újabb utódrendeket alapítottak. A portugál “Ordo de Christi”, azaz “Krisztus lovagjai” volt ilyen, ez épül leginkább templomos hagyományokra, tudásra és talán tagságára is. A katalán és az aragóniai uralkodók is alapítottak utódrendeket – leginkább az “Ordo de Montesát” szokták emlegetni, de ez, akárcsak a többi már létező rend (Ordo de Calatrawa, Ordo de Santiago, johanniták), csak a templomosok ingatlanjai egy részét vehették át, a tagokat nem. Csupán néhány volt templomos tisztviselő került át a johannitákhoz. A volt templomosokat először megpróbálták a domonkosokhoz zárni, azonban ezt a lovagok nem tűrték, és szinte tüntetően, tömegesen szöktek meg. A legtöbbjük végül remeteként végezte. Itt jönnek a képbe a “hispán testvérek”. Biztos, hogy nem minden volt templomos gazdagította a soraikat, de az valószínű, hogy jónéhány. A “Fratri di Hispania” lett tehát a Pálos  rend nyugati ága, és az ő tevékenységük révén kerülhetett a rovásírás Dél-Amerikába, és őmiattuk viselheti Sao Paolo Thébai Szent Pál emlékét is. 1523-ban II. Lajos király utasítására Prágából Szentlőrincre kerül Remete Szent Pál feje, így az ereklye végre teljes.

Mátyás után az ország élére gyenge és a hatalom lényegét nem értő uralkodók kerültek. Ez önmagában nem lett volna olyan nagy baj, ha a Magyar Királyság mondjuk a Brit-szigeteken terült volna el. Csakhogy akkor már a terjeszkedő muzulmán török birodalommal volt határos, amelynek remekül szervezett, óriási  hivatásos hadsereg és ehhez korlátlan gazdasági háttér állt a rendelkezésére. Főleg nyugati liberális történészek esnek gyakran abba a hibába, hogy a Török Birodalmat a kultúráján és a vallási tolerancián keresztül szemlélik, míg a keresztény európai országokat intoleráns, bigott, elmaradott feudális csökevénynek látják. Ez természetesen féligazság,  azaz teljes hazugság. A “pax turkica” tényleg létezett a meghódított vagy behódolt részeken. Főleg a városokban, ahol a bizánci, illetve az arab hatások érvényesültek, tényleg gyakran kulturáltabb és fölvilágosultabb viszonyok uralkodtak, mint az európai országokban. Viszont a szultánsággal egy nem iszlám hitű ország képtelen volt békében élni. Minden török uralkodónak ugyanis kötelessége volt építeni egy új mecsetet, és az építkezés költségeit egy újonnan meghódított terület hitetlenjeinek adójából kellett fedeznie. A szultán hatalma – akárcsak a római császároké – a katonai elittől, a janicsároktól függött, ezeknek meg érdeke egyértelműen a háború volt. A török birodalom agresszív természetét a reneszánsz gyönyöreibe feledkezett Európában csak kevesen látták át. Még Magyarországon sem. A néhány kivételt a még létező lovagrend és a pálosok képezték.

Baranyay Róbert a felvidéki Losoncról