A goethei beszélgetés művészete

Hogy mi dolgunk a világban? Például beszélgetni a másik emberrel! Beszélgetni? Igen. Csak nem úgy, ahogy megszoktuk: miközben a másik ember beszél, mi a saját belső monológunkra figyelünk, abban élünk, s alig várjuk, hogy ki is mondjuk azt. Mert folyton közölni akarunk. Hallgatni olyan nehéz, s közbevágni a legkönnyebb. Odaadással figyelni pedig talán a legnehezebb. …

Amíg elgondolkodunk, – ki-ki a maga beszélgetési szokásain -, én összegyűjtöm mindazt, amit Goethe írt le az igazi beszélgetésről. A társalgás Goethe szerint a művészetek művészete. Azokban a műveiben, amelyekben erről említést tesz, úgy ábrázolja a társalgást, mint rendkívüli rangú és tiszteletre méltó dolgot. A zöld kígyó és a szép liliom című mesében is ezt teszi:

“- Honnét kerültél ide? – kérdezte az aranykirály.
– Az aranytermő hasadékokból – válaszolta a kígyó.
– Mi ragyogóbb az aranynál?
– A fény.
– És mi üdítőbb a fénynél?
– A beszélgetés.”

Aligha számítottunk erre a válaszra, különösen, ha a társalgáson valami hétköznapi kikapcsolódást vagy még inkább haszontalan, fölösleges fecsegést értünk, hiszen  ezen az alapon nem is érthetjük a kígyó válaszát. Goethe kora óta a beszélgetés fogalma igencsak más lett, ez akkor válik még világosabbá, ha felidézzük a korábbi századok szalonjait, ahol nagy elmék jelentős beszélgetésekre gyűltek össze. Ezeknek az összejöveteleknek a mai társadalmi gyakorlattól teljesen eltérő rendje volt, akkoriban fegyelmezetten társalogtak. Egy közös eszme köré építették a beszélgetést, amelyet kölcsönös erőfeszítéssel gazdagítottak, nehogy kiüresedjenek. Az pedig, hogy egymás szavába vágjanak, vagy eltérjenek a témától, elképzelhetetlen volt. A téma csillaga a fejek fölött állt, mintha egy kristályokkal kivert ékkő lett volna.

A „Goethe-i társalgás” célja ugyanis az emberi létezés teljességének megszólítása! Itt a beszélgetők arra törekszenek, hogy belépjenek az élő gondolatok napfényes birodalmába, ahol a gondolkodó teljes lényét a megismerés mércéjeként használja, ahol – amennyire gondolkodása megengedi – alkotó szellemként veszi ki a részét a kozmosz teremtő folyamatainak továbbviteléből. “Adj, hogy adhassak néked! Adj a kútból, ami az életet adja néked, és néked adom életem vizét.” – mondja Krisztus a szamaritánus asszonynak a kútnál. Mit jelent ez? Megmutatni valamit abból a belső kútból, ami életünket táplálja. Bátorságot meríteni bensőnk megnyitásához.

Milyen tehát az igazi beszélgetés? Az igazi  beszélgetésben valóságos hatalom rejlik. A gondolatokat nem mi, emberek kreáljuk agyunkban, hanem létezik egy élő-eleven „eszmevilág”, és amikor gondolkodunk, eggyé válhatunk ezekkel az eszmékkel. Az igazi beszélgetéshez együtt kell belépnünk ebbe a közös világba. Ha sikerül mindnyájunknak az adott témára irányítják intuitív érzékelésünket, sajátos, megtermékenyítő légkört teremthetünk ezzel minden résztvevő számára. Ez a gondolatok világa felé forduló érzékeny nyíltság a természetfeletti világra irányuló odafigyelés az, amibe a résztvevők belépnek. Egy ilyen helyzetben az emberi tudatállapot úgy formálódik, hogy kivételes esélyt ad arra, hogy a tartalom maga az élet legyen. S ha kivesszük a részünket ebből az isteni táplálékból, kivesszük a részünket a szellemi egységből is.

Goethe a társalgást a művészetek művészetének tekinti. Ha ez tényleg így van, és valóban erre törekszünk, akkor vajon ennek gyakorlása mit vár el tőlünk? Biztos, hogy a számtalan lelkes próbálkozás önmagában nem elég. Hiszen a legnemesebb tartalmak is semmivé válnak, ha nem kapnak megtartó formát. Ha lelkeinkből meg tudjuk formálni ezt a bizonyos megtartó kelyhet, akkor átélhetjük azt, a középkori legendától a napjainkig a Grál-tapasztalatának nevezhetünk. Itteni jelentésében a forma leginkább belső, lelki feltételek megvalósítását jelenti. A legfontosabbak ezek:

* Közös téma, közös ügy
* A kereső magatartás (felkészülés)
* A téma iránti szeretetteljesség
* Lelki-szellemi ráhangolódás – a találkozó mint ünnepi pillanat
* A fecsegéstől és az érzelgősségtől való tartózkodás
* A csend elviselése
* Önös természetünk teljes feláldozása

Tudatában kell lennünk annak, hogy a „gondolatok világa” a küszöb átlépése előtt azt kívánja meg tőlünk, hogy olyan lelkesedéssel törekedjünk az adott dolog legkisebb részleteinek megismerésére is, mint amilyen mértékben tudást akarunk szerezni róla. Emlékezzünk csak Krisztus idevonatkozó ígéretére: “Keressetek és találtok. Kopogtassatok és megnyittatik tinéktek.”

A gondolatokat először úgy kell felfognunk, megértenünk, ahogy  a gyerekek szokták, mert csak így kelhet ki valami a gondolkodó lelkének fészkéből. Ennek érdekében tanácsos előre lefektetni a  találkozó témáját, hogy a csoport minden tagja úgy élhessen együtt a témával, mint fejlődő, közös üggyel. (Ekkor mindenkinek alkalma van újabb ismereteket gyűjteni a témától függően megfigyeléssel,  tapasztalatgyűjtéssel vagy  olvasás által, és átgondolni azokat.) Ahogy a találkozó napja közeledik, úgy kell magunk elé idéznünk az eljövendő összejövetelt, mint a fény ünnepét, akkor valódi emberi találkozások jöhetnek létre a közösségi életben. A fecsegéstől való tartózkodás egyfajta tanulás. A csendnek egy nagyon sajátos tisztelete és elfogadása lesz a – témára koncentráló – beszélgetés a feltétele. A nyílt “hátra arc” vállalását jelenti a már megszokottal szemben. A beszélgetés tehát legalább annyira múlik azon, hogy mennyire tudjuk megóvni a csendet, mint azon, hogyan beszélünk.

Goethe úgy látta: a művészet ismérve az, hogy szükséglet. “Szükségleteink vannak, tehát művészetekkel foglalkozunk.” A  párbeszédnek egy fejlődő, élő szervezethez  kell hasonlítania, tudva, hogy minden része szükséges az egyensúlyhoz. Az igazi párbeszéd elérése tehát azt jelenti, hogy az intuícióból vesszük a beszélgetés “építőanyagát”. S hogy ezt a magasságot elérhessük, személyes, érzékeny önös természetünk darabkáit fel kell áldoznunk. Csakis az önzetlenség találja meg a beszéd a szükségletté válás ösvényét, embertársainkkal való igazi közösséget.

Ki vezeti a beszélgetést? A beszélgetés fentiekben megmutatott művészi útja szöges ellentétben van azzal az igazán modern közösségépítő koncepcióval, amely a párbeszéd kialakításában egy vezetőre támaszkodik. A valódi Grál kehely- befogadó tudatállapot azt követeli meg, hogy nagyon aktív és felelős személyek odaadással figyeljenek egymásra. Ekkor egy magasabb erő lesz a vezető, aki az emberi szabadságot nem korlátozza, hanem a moralitásba emeli a beszélgetőket. Ezzel a figyelemmel újra és újra próbálkoznunk kell. S nem kell más hozzá, csak aktivitás és az út tisztán tartása annak tudatában, hogy: “Ahol ketten vagy többen összegyűltök az én nevemben, ott köztetek vagyok.”

A jelenlétbe vetett bizalmat leginkább úgy erősíthetjük, ha beszélgetőtársunkra mindnyájan úgy figyelünk, hogy szavaiból a szellemi világ üzenetét megérthessük. Nagy tisztelet kell ehhez, és ahhoz is, hogy – a feltoluló reakciók teljes visszaszorítása után – lelkünket egyfajta melegággyá alakítsuk, melyben társaink ötletei rendre kisarjadhatnak. Szó sincs arról, hogy a hallgató akár a legkisebb mértékben is feladja saját ítélőképességét. Ellenkezőleg! Tegye csak mérlegre mindazt, amit hall! Ezt azonban korszerűen tegye, méghozzá úgy, hogy mindenek előtt megtisztítja magát a szimpátiától és antipátiától annak érdekében, hogy magát olyan tökéletes “rezonánsszekrénnyé” tegye, amelyben a  beszélő szavai igazan vagy hamisan csengenek. Így aztán a beszélő olyan helyzetbe kerül, amelyben önmagát figyelve saját mondandóját is felméri, mérlegeli. A korrekciónak – amin itt ráismerést, fölismerést értünk -, van helye, anélkül, hogy az a másikon való ítélkezéssé válna. Az ítélkezés minden esetben leállítja azt a folyamatot, amelyben gondolataink igazi érett rüggyé fejlődhetnének.

Gyakran feltett kérdés azok körében, akik a tudományos okfejtő beszélgetés iránt érdeklődnek, hogy hogyan válasszanak témát. Nyilván a szokásos önkényes módon ez nem megy. Úgy nem lehet, ahogy az a szalonokban feltehetően  történt, hogy ti. az intellektuálisan éppen legizgalmasabbnak tűnő kérdést igyekeztek megtalálni, de úgy sem lehet témát választani, ahogy manapság a beszélgetőkörökben megy, hogy valaki rábök az időszerű kérdések lajstromára, kiemelve abból a legidőszerűbbet. Sokkal helyesebb felkutatni és napfényre hozni a résztvevők lelkének mélységeiből az ott horgonyzó kérdéseket. Kérdéseket, amelyek leginkább a szívnek a dolgokkal való kapcsolatából fakadnak, s amelyeket a szellem idéz elő igazából, s éppen azért telis-tele vannak élettel és tűzzel, mert a puszta intellektusnál egy kissé mélyebben gyökereznek. Ezek saját vitalitásuknál fogva igényt tartanak arra, hogy a beszélgetés teljes figyelemmel forduljon feléjük.

Egy téma néha annyira eleven és életerős, hogy képes hosszú időn át fejlődve és átalakulva terítéken maradni, s a kutatás középpontjában állani. Az efféle témák különösen értékesek, mert ezek alkalmasak arra, hogy akár egész életen át tartós szellemi hatást gyakoroljanak a közösség tagjaira, s az is látható, hogy az ilyen lezáratlan, feloldhatatlan beszélgetések milyen nagy mértékben erősítik a résztvevők társalgását. A beszélgetés felépítése és az időkeret nagyon fontos dolog. Ahhoz, hogy a társalgás művészi alkotássá váljék, lényét egyfajta vázra kell felépítenünk, máskülönben alaktalanná torzul.

Könnyen előfordulhat, hogy a szigorú időhatárok miatt attól félünk, hogy elmarad közlendőnk alapos kifejtése. Ez a félelmünk azonban alaptalan. A festő tehetségét sem a vászon mérete határozza meg. Az időbeni korlát minden művészetben inkább ébresztő, tudatosságot előhívó hatású, élesíti az éberséget és a megnyugtató lezárásra koncentrál, így a beszédkompozíció mindig intuitív módon alkalmazkodik az adott időbeli korlátokhoz. Ha arra törekszünk, hogy a kompozíciónk mindig egység maradjon, s minden a megfelelő helyre kerüljön, a beszélgetőkörnek mértéket kell szabnia a beszélgetés folyamatát illetően annak érdekében, hogy megőrizze ezt az egységet.

Mire figyeljünk még? Tegyünk különbséget a beszélgetés és a vita között! A még oly magas fokon, csiszolt elmével vitatkozó emberek között is alig akad olyan, aki lelkiismeret-furdalást érzene azért, mert mellébeszél. A vitának alapja ugyan az intellektus és az intellektuális gondolkozás, de természeténél fogva magára az elkülönülésre törekszik. A társalgás esetében más a helyzet, mert abban a látás és a belátás a szíven át megy végbe, s így válnak az intellektus szerveivé, mivel a szív az egységesülés felé hajlik. A beszélgetőkörnek egyfajta varázskörré kell válnia, ahol a Grálkehely-teljességnek a legkisebb megtörése is ahhoz vezet, hogy a jelenlévő értékes fényszubsztancia, amit maga a találkozó hívott életre, egyszerűen elapad.

Végül…Sokan úgy vélik, semmilyen beszélgetés nem érhet fel egy ragyogó ívű előadás inspiráló hatásával. S ezért persze úgy gondolják, hogy minden társalgás csupán időpocsékolás, s ezért sokkal helyesebb a drága időt tanulmányok, előadások olvasására vagy hallgatására fordítani. Kétségtelen, hogy az előadások igen fontos szerepet játszanak életünkben. A jó előadó ugyanis igen csak gyötrelmesen készül föl arra, hogy a szellemi szubsztanciát a hallgatóság koncentrált figyelmének megnyerése és megtartása által eljuttassa hozzájuk. Ez olyasmi, mintha valaki elé odatennénk a készételt, amit csak meg kell ennie. De folytatva az analógiát, azt is mondhatnánk, hogy az, aki állandóan csak az előadásokra jár, az mindig vendéglőben eszik, s így az otthoni főzés művészetét sohasem tanulja meg. Az ilyen életmódban van valami nagyon egyoldalú. Nemcsak azért mert kiküszöböli a felelősségérzetet és kizárja a teremtő,  kreatív növekedés lehetőségét, hanem azért is, mert gyermeksorban tart vissza: függő helyzetbe hozva bennünket éppen akkor, amikor az emberi fejlődésnek egyik legfontosabb állomásához jutottunk, amikor is az egyéneknek már adott a fejlődés lehetősége ahhoz, hogy az igazságot úgy fedezzék fel, hogy ehhez saját maguk aktivitását használják eszközül.

A goethei társalgás feladata, hogy általa megtaláljuk az ideális fejlődést ehhez a napjainkban egyre fontosabb képességünkhöz.

Gergár Mária – Marjorie Spok után szabadon

X

Pin It on Pinterest

X