Novellaszerűség szokatlan témával, szokatlan formában.

Az elfeledett szó

Az első osztályban emberi lélektan óra folyik. A kis lurkók szinte isszák a tanárnő, Annaél szavait. Vagy mégsem mindenki? Az utolsó padban ki az, az ábrándozó? Ő is figyel, de nem az óra anyagára, hanem valami távoli zengésre. – Talán valamelyik kórus próbál a dalteremben? – teszi fel a kérdést magában.
– Nagyon izgalmas dolog lehet! De meglesném honnan is jön ez a dal! Ez nem is dal, inkább egy szózat!
Olyan furcsa, még sosem hallottam ilyet! Szomorú s egyben örömteli. – Nem tétovázik, kisurran az osztályból, a jó diákok persze tovább nézik, ahogy Annaél tanárnő az emberi félelmekről és a reménytelenségről a táblára ír. Így senki nem veszi észre a kis kisurranót. (De ne legyünk ebben teljesen biztosak, mert az élet még hozhat meglepetéseket!)
 Észrevétlenül oson a folyosón. A csalódást persze  nem kerülheti el, hiszen amikor a dalteremnél hallgatózik csak a csönddel találkozik. Izgatottan teszi fel a kérdést: – De hát mi ez?! És honnan áramlik felém? – A kíváncsiság erősebb a szabályoknál, ezért még az iskolából is képes megszökni. Nem gondol a következményekre, csak egy dolog ég benne: Megtalálni a hang forrását. Kis idő múlva meg is találja. Ahogy közeledik a hangforráshoz, olyasmi tárul elé, amiről még nem is hallott, így aztán fogalma sem lehet róla! Egy hatalmas nyitott kaput lát. A kapun túl nem lát semmit, hiszen ott sötétség van. A kapu két szárnya előtt egymással szemben két oszlopban állnak. Néhány ismerőst felismer, ők zengik a szózatot. A kis szökevény csodálkozva nyitja szóra a száját.
– A dal látható. Ez a szózat fénylik. – Révülten nézi az eseményeket. Ahogy a két sor egymással szemben árasztja ki hangjait kissé felfelé a fényhangjuk középen összeér, majd boltívvé alakul. A látvány egy hatalmas fényes csarnokhoz hasonlít, a végén persze ott tátong az átláthatatlan kapu. A kis rosszcsont nem tudja mit is gondoljon erről az egész eseményről, csak földbegyökerezett lábbal, torkában dobogó szívvel áll. Így is állt volna talán még sokáig, ha meg nem fogja valaki nagy puha kezével a vállát.
– Berciél, jól vagy? – szólt a hang felülről.
Nyugodtan megfordulva néz hátra, majd köszön az ismerősnek:
– Jó napot Samuél bácsi! Nem tudom mi ez, de nagyon szép!
– Igen az!
Kis szünet után, miközben együtt álmélkodnak, megszólal Samuél:
– Neked nem az iskolában kéne lenned?
– Hát igen, de… Szóval…
– Na jó, most már mindegy, nem kell magyarázkodnod – legyint Samuél bácsi .
Miközben ott állnak, a kapuból belép valaki. A formája elmosódott. Sötétség burkolja be a testét. Megdöbbenve egyhelyben áll. Nem tudja hová került, a bizonytalanság kissé megbénítja. Lassan, nehézkesen elindul. Olyan, mint a gyermek, amikor járni tanul, még nem érzi az erők törvényszerűségét. Kis csend után a szökevény Berciél Samuéltől megkérdezi:
– Samuél bácsi, ki az a valaki, aki bejött a kapun?
– Íme az ember!…  Őt Fanninak hívják.
– Jé! Hát ilyen az ember???
– Nézd csak Berciél, a sor végén valaki várja őt!
– Igen, őt ismerem: Fanniél!
Majdnem kiáltott is neki, de valami belülről nyugalomra intette őt. Nem kiáltott, mert látta, hogy Fanniél elindul az ismeretlen ember felé. Fanni nagy sóhaj után elmosolyodott, úgy ahogy a rég nem látott barátok teszik. Erre a gesztusra Fanniél egy öleléssel válaszol. Berciél számára Fanni most már nem ismeretlen.
Ahogy nézi őt, látja a szétfoszló félelmeit, bizonytalanságát, helyében nyugodt öröm ébred.
– Én is úgy megsimogatnám! – óhajtozik Berciél.
A tapasztalt Samuél most először töri meg szűkszavúságát:
– Tudod kis lurkó, majd, ha a szárnyaid megnőnek, te is ezt fogod tenni. A részvéted segítség lesz majd egyvalakinek. Sokszor meg fognak bántani, sőt a védenced letagad majd, talán gyűlölni is fog. Ennek ellenére, a szereteted kegyelem lesz számára.  
– Samuél bácsi, miért ilyen összetörtek az emberek, mire ideérkeznek? Miért ilyen megszürkültek?
– Amikor ezen a nagy kapun kilépnek még bizalommal keresik a jót. Később ezt elfelejtik, jobban bíznak a múlandóban, mint az állandóban. A múlandó persze kifolyik a kezük közül, ilyenkor szidnak minket. Az idő múlásával teljesen bizalomvesztettekké válnak. Hát ezért…
– De hát mi miért nem mondjuk ezt el nekik?! – kérdezi felindultan Berciél.
Samuél nyugodt szomorúsággal válaszol: – Elmondjuk… De ők bizalomvesztettek, bennünk sem bíznak.
– És ha megoldanánk helyettük a problémáikat? Akkor sokkal könnyebb lenne nekik, és akkor legalább bennünk bíznának!
– Berciél, olyanokat kérdezel, amit csak az egyetemen szoktak! Mivel a kérdést feltetted, hát elmondom:
– Évezredekig ezt tettük, és bíztak is bennünk, de most már a nagykorúság küszöbére érkeztek, Nem cselekedhetünk helyettük.
– Samuél bácsi, hogy tud ilyen nyugodtan beszélni az emberekről? Hát nem látja, hogy ha nem változnak, elvesznek?!
– Meglehet. Talán nem bízol bennük?
– Olyan bonyolult ez az egész! Én ezt nem értem!
– Kicsi Berciél! Te még olyan fiatal vagy, hát persze, hogy nem érted! Majd eljön az idő, mikor a most neheze, előbb-utóbb könnyűvé lesz! Olyan fiatal vagy, és mégis milyen érett! Bizonyára jó diák leszel az egyetemen. Ott, lesz majd egy professzor, aki az emberek, család és hazaszeretetéről fog tanítani. Lesz majd olyan, aki az emberi lelkek gyógyításának a szakértője. És az igazgató, az egyetemességről. Nem véletlenül ő az egyetem igazgatója!
Berciél e szavak hatására megnyugszik. Most úgy érzi, ez a nap a legszebb az életében, a legörömtelibb, a legszomorúbb, a legigazabb. Még sokáig tűnődik a látottakról és hallottakról, bár Samuéltől már elbúcsúzott. Egyetlen szón töpreng: „BIZALOM”. Miért nincs bizalmuk az embereknek? Nem is tudja mennyi idő telt el, ahogy az iskola felé halad, de egyszer csak új ötlete támad:
– Bizalom! Nekik nincs, de nekem van! Adok nekik belőle! – Ez a gondolat teljesen fellelkesíti. Már nem lát és nem hall, elindul visszafelé. A lelki szemei előtt csak egy cél lebeg. Amikor a sötét kapuhoz ér, azért kissé összerezzen. Félelmetes az ismeretlen. Már nem olyan nagy a lendület…

A kapu ismét nyitva áll, éppen egy búcsúzkodás szemtanúja: Ricsiél fénylő szárnyaival burkol be egy embert, majd lassan hátralép, és megfogja Ricsi vállát biztatásként. És elhangzanak utolsó szavai:
– Ne felejtsd, ne felejts! –  És közben megajándékozza egy apró kék színű ideavirággal. Berciél nem tétovázik, ahogy Ricsi kilép a kapun, abban a pillanatban ő is kisurran. Ő ugyanis a legjobb kisurranó! A két utazó lassan lépdel lefelé a lépcsőn. A fényességből, a félhomályon át, a sötétség felé. Ricsit a lépcső végén már várják. Két teljesen különböző ember, de így együtt egy egésznek látszanak. A legmeglepőbb, hogy Berciélt is két ember várja. Ahogy Berciél a kapun kilépett, úgy egyre sötétebb helyre tévedt. Majd ismét a félhomályba lépett, végül vakító fényre ébredt. Így látta meg a két emberféleséget.
A kis szökevény most olyasmit érzett, amilyet még sohasem: – Nem tudom mi ez, de olyan szürke és nehéz. Elvesztette az ismerőseit ezért torka-szakadtával ordítja: – Miért hagytatok el engem?! –Mi ez a furcsa érzés, amit Berciél érez? Ő még nem tudja, de én elmondom: Ez, a bizonytalanság. Nem tudja hol van, számára minden idegen, még a fény is. A kapun túli fény mézes, melegítő. Az itteni viszont szúrós, hűvös. Berciél akkor nyugszik meg, amikor a két ember fölé hajol, és mosolyogva megszólítja őt:
 – Kicsi Bercikénk!!! – Berci most ugyanazt a mézes meleg fényt érzi, amit úgy hitt, hogy soha többé nem melegíti már őt. Minden új: kihívás és lelkesítő is egyben.          

A Föld hétszer sétálta körbe a Napot, amióta megérkezett Berci. Azóta sokat tanult. Az apja egyszer elvitte magával a piacra, mivel kereskedő volt, zöldségeket árult. Berciél nagyon élvezte a sok új látnivaló. Megtanulta, hogy az ismeretlentől nem kell félni. A zöldséges pult mellett egy virágos árulja portékáját. A virágos fia egy apró kék színű virágocskát bámul. Az apja a virágosládákat pakolja. Közben rászól az útjában ülő fiára:
– Ricsi, nem veszed észre, hogy útban vagy?! Már egy órája azt a nefelejcset bámulod. Menj máshová játszani!
Berci már látott ilyen virágot. Ahogy emlékképei közt járkál, eszébe jut egy szó: BIZALOM. Emlékképeiből egy rikácsoló hang ébreszti fel, egy vevő:
– Maguk nem foglalkoznak a higiéniával?! Azzal a mocskos kezével szedi az almámat?!
A zöldséges így felel:     
– Asszonyom, a kezem nem mocskos, csak a dió fogta meg, mert tegnap zöld diót pucoltunk.
– Nekem ne mentegetőzzön ilyen ócska trükkel! Tudja mit! Nem is kell az alma!
– Hölgyem, miért nem hisz nekem?
De az asszony ezt már nem akarja meghallani. Sértődötten rohan tovább. Berci a történtek után nem érti, hogy miért nem bízott a néni az apukájában. Sajnálta az apját, hiszen ő olyan becsületes és jóravaló ember. Az események hullámzásában az ősi emlék ismét feldereng: A BIZALOM. Erre a felismerésre rögtön előbújik Berci rejtett lénye, a kis szökevény. A piac szélén meglátott egy üres pultot, és már rohant is felé.
– Bizalmat fogok árulni! – mondogatta lelkesen magában. Úgy érezte, mintha ez lenne az élete értelme. A szokatlan jelenséget hamar észrevették az emberek, hogy egy kisfiú az üres stand mögött áll. Egy ősz hajú úr meg is kérdezi:
– Mit csinálsz itt kisöcsi?
– Bizalmat árulok.
Magabiztos mosollyal legyint az öregúr: – Látszik naiv gyerek vagy még! – És továbbment.
Mivel Berci tanulékony teremtés, utánozva a felnőtteket, lágy hangján szól: – Bizalmat tessék! Majd később kiabálva:– Bizalmat tessék!!!
Meghallja ezt egy aktatáskás férfi. Megkérdezi: – Mennyiért adod az árudat?
– Nem kérek semmit sem, nekem úgy is van.
– Ahaa! Szóval neked úgy is van? Tehát felesleged van?! Nem fogod rámsózni a bóvlidat, még ingyen sem.
A mellette lévő háziasszony is odasiet: – Mi van? Mi van ingyen?
– Bizalom. – mosolyog rá Berci.
– Na, és fiacskám, az meg mire jó?
– Megváltoztatja az emberek életét.
– Én jó vagyok olyannak, amilyen vagyok. Nekem nem kell a felfordulás! – És már megy is tovább.
Fiatalok egy csoportja hangosan nevetgélnek: – Jé, a kis hülye, hogy lejáratja magát! De ciki!!!
– Bizalmat tessék! – rikkant továbbra is a kis bizalomárus.
Odalép egy csinos nő, ezt mondja: – Ha ingyen van, akkor én kérek!
Berci megörül az első vevőjének, és rámosolyog a nőre, aki értetlenül tartja a markát, majd megkérdezi.
– Na, hol van? Add már oda!
– Már odaadtam.
– Kis hazug! Nem adtál semmit! Becsaptál!
– De én odaadtam, de maga nem fogadta el.
Bosszankodva így ment el az első vásárló. Berci kezd elbizonytalanodni. S megkérdezi magától:
– Mit csinálok rosszul?
Ahogy így töpreng, meghallja a szomszéd pult mögül az árust: – Akciós a videó! A videó mellé CD-lejátszót is adunk ajándékba!
Berciel csodálkozik: – Mennyi vásárlója van! Követem a példáját, hátha nekem is bejön!
– Bizalmat tessék! A bizalom mellé ajándékba Reményt is adok! – így kiáltozik lelkesen.
Arra jár éppen egy pap. Amikor ezt meghallja, odamegy. Megsimogatja a buksi fejét, majd így szól hozzá:
– Szerbusz gyermekem! Hát nem tudod, hogy bizalmat, reményt te nem árulhatsz?!
Hisz az, az angyalok ajándéka!
– Bácsi kérem, Bizonyosságot is tudok adni.
– Gyermekem, mi bűnös halandók ilyesmikre nem vagyunk képesek. – Majd elsietett Istentiszteletet tartani.
Mint kavicsok közt az aranyat, úgy vesz észre a tömegben egy vele egykorú kislányt. Egymás szemébe néznek… Még az idő is megáll!… Valószínű rokonlelkek! Nem tartott sokáig a tekintetkontaktus, mert a kislányt anyja cibálja is a kozmetikumos pult felé.
Újabb vevő érdeklődik:
 – Van garancia a portékádra?
– Nincs, … Nincs rá szükség.
– Csak minőségi árut veszek, ha nincs garancia, akkor nem kell! Biztos valami távol-keleti gagyi.
Egy szellemi sérült fiú húzza az apját a pult felé. Úgy húsz éves lehet. Megkérdezi:
– Szia, mit csinálsz?
– Bizalmat és Reményt ajándékozok!
– De kafa! Én is segíthetek?
– Hát persze, gyere! Nem számítottam segítségre, de talán ketten többre megyünk!
De az apja már rá is szól fiára: – Gyere Samu, siessünk, mert mindjárt kezdődik a tv-ben a meccs!
Berci az eltávolodó Samut nézi, és közben egy harmatcseppszerűség gurul végig az arcán.
Úgy érzi, mintha a mellkasára ezer követ tennének. De nem adja fel:
– Bizalmat, Reményt, Bizonyosságot, tessék!
Az emberek már észre sem veszik őt. Közömbössé váltak. Néhányan így rikácsolnak:
– Milyen szülő az ilyen! Miért nem viszi haza a frusztrált gyerekét!
Berci már zokog. Az emberek tekintetét keresi, hogy valaki végre hallgassa már meg! Mivel senki sem kíváncsi rá, ezért mindenkinek kiáltja:
– Hát nem értik? Csak így lehetnek boldogok! Hát nem értik?! Bizalom nélkül elvesznek! Odaadom mindenem, csak fogadják már el!
A tömegből többen ingerülten szólnak rá:
– Büdös kölök! Biztos kunyerálni akar!
– Meg kell nevelni az ilyen idegbeteg gyereket!
– Na látják, ilyenek a mai fiatalok!
– Jesszusom, hová jutottunk!
A szavak nyílzáporként zúdulnak Bercire, de ő továbbra is csak azt ismételgeti:
– Hát nem értik? Ez az egyetlen kiút a rabságból. Bizalom nélkül elvesznek.
Berci egyre erősebben érzi a nyomást a mellkasán. Úgy érzi a szíve, mindjárt kettéhasad. Amit érzett, az is történt… Az idő lelassult, az érzékei már nem fogják fel a külvilág zajait. Olyan kecsesen omlik össze az aszfaltra, mint egy szárny-nélküli angyal. Még utoljára ezt suttogja:
– Bizalom nélkül elvesznek!

        Ismerős lépcsőn halad felfelé. A sötétségből, a félhomályon át, a fényesség felé. A szíve egyik fele örül, mert hazaérkezik. A másik fele, mintha ólomból lenne, alig bírja vonszolni. Már várják… Ismerős szózatot énekelnek a hatalmas kapu két oldalán. A kapu fölött félkörívben egy írás olvasható:
„TAPASZTALÁS A VALÓSÁG!”
A sor végén: Annaél és Samuél várja a kis bizalomárust. A nehézsúly lehúzza, ezért csak lassan halad előre, megtépázott kis szárnyaival. Annaél és Samuél ölelésére megnyugszik.
– Annaél néni! Bocsásson meg, hogy észrevétlenül eltűntem az emberi lélektan óráról. Nem akartam semmi rosszat.
– Tudom Berciél, ezért nem is szóltam rád.…

(2003)