Az igazi közösség alapköve az őszinteség

Aki nem őszinte, nem is tud igazán szeretni…

Kisgyerekként azt gondoltam, az az őszinteség, ha nem hazudok, és őszintén megmondom, én ettem-e meg a süteményt vagy sem. Kamaszként nagyon büszke voltam arra, hogy engem ugyan senki nem látott sírni középiskolás éveim alatt. Később egyre világosabbá vált, hogy valami nagyon nincs rendben a kommunikációmmal.  Úgy tűnt nekem, hogy az emberek többsége zárkózott.  Soha nem a szívükből beszélnek, inkább csak viselkednek.  Elhittem, hogy ez így van jól, és kész.

Később elkerültem egy olyan közösségbe, ahol, nem csak fejből, hanem őszintén szívből beszéltek.  Ám ez nagyon idegen volt először. Nehéz volt megfogalmaznom mi zavart,  nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Mintha meglestem volna másokat imádkozás vagy szeretkezés közben. Hálás vagyok a sorsnak, hogy évekig részt vehettem ezekben a közösségekben, mert ennek köszönhetően elkezdett a jég olvadni az én szívem körül is.  Szépen lassan. Szinte észrevétlenül.

Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor életemben először egy ilyen csoportban elmondtam, mi nyomja a szívemet.  Mostani fejemmel nem volt pikáns történet, talán mindenkivel előfordult már, hogy nagyon megtetszett neki valaki, és ez a vonzalom viszonzatlan maradt.  De ott akkor az én kis életemben ez a kitárulkozás az évszázad hőstettének számított.  Nem is értettem, hogyan mertem ezt kimondani, annyi ember előtt.  Én valami homályos dologról beszéltem, de közben mindenki értette, hogy miről van szó.  Ez volt az igazi meglepetés.  Azóta is óriási hálával gondolok Marshall Rosenbergre, aki segített szavakba önteni a számomra kimondhatatlant és azokra, akik ott ültek, türelemmel végig hallgattak, nem adtak tanácsot, nem sajnáltak “csak” velem voltak.  Ez a néhány perc életem egyik legszebb ajándéka volt – még így ívekkel később visszagondolva is.

Ekkor szereztem saját élményű megtapasztalást  az őszinteség teljesen más szintjéről. Milyen az, ha valaki el meri mondani azt is, ami a szívében él.  Nem csak arról beszél, hogy mi történt, mit mondtam vagy nem mondtam, hanem azt is nevesítem, én hogyan éltem ezt meg. Ennek kimondása olyan óriási megkönnyebbülés, hogy szinte nem is tudom szavakkal elmondani. Sajnos ezt nem olyan egyszerű megtenni a hétköznapok során.
Aki nem őszinte, nem is tud igazán szeretni.

Ez a mondat először nagyon meghökkentett, majd rájöttem, hogy egyetértek vele.  Hogyan is tudnék közel kerülni valakihez, anélkül, hogy beengedném őt a lelkem nappalijába, és ott megosztanám vele azt, ami éppen foglalkoztat?  Persze embere és  kapcsolata válogatja, hogy kit hova engedek be… Azt a legtöbben értékeljük, amikor a szeretett ember megosztja velünk legmélyebb érzéseinek és gondolatainak legalább egy részét.  Kellenek ehhez mindig szavak?  Nem mindig, de néha elengedhetetlenek.  Vagyis  szavak nélkül is nagyon sok mindent kifejezhetek, ám  többnyire szavakkal tudom leginkább elmondani azt ami a szívemben él. És ha képes vagyok őszintén beszélni, az engem és a másik felet is táplál.

Rambala Éva 

Bővebben: http://www.rambala.hu/

1. A mai kor pont az ellenkezőjét állítja: aki őszinte az lesz a vesztes. Az őszinteségünkért nem válunk sebezhetővé?

Szerintem attól függ mit értek őszinteség alatt. Eddig még bármikor volt bátorságom megmutatni a sebezhetőségem, mindig megértést és támogatást kaptam.  A sebezhetőséget fontos megkülönböztetni a gyengeségtől, a felelősség fel nem vállalásától, vagy a tisztánlátás hiányától.  Mindannyian sebezhetőek vagyunk, csak az a különbség, hogyan kezeljük ezt.

2. Volt olyan eset a praxisodban, amikor egy nagyon elhúzódó probléma a feltárulkozás által hirtelen megoldódott?

Egyszer egy lengyelországi iskolában hónapokkal előbb fixáltuk a napokat, hogy mikor megyek.  Egy héttel az érkezésem előtt kapott az iskola egy ingen nagymértékű ellenőrzést, ami elég sok plusz munkát jelentett a munkatársaknak, és még én és plusz három órát jelentettem.  Elképzelhetitek milyen volt a hangulat a teremben. Gondoltam magamban, no innen szép nyerni és meggyőzni a kollégákat, hogy az erőszakmentes kommunikáció nehéz helyzetekben is segíthet.

Az igazgatónővel közösen abban maradtunk, hogy egy szerepjátékkal kezdünk. Ő kimondta az általa feltételezett kritikákat a kollégáktól.  No ez nem csak feltételezés volt, hanem elég sokat személyesen is hallott, én empátiával meghallgattam majd elmondtam, hogy ebben a helyzetben, mennyire lelkes vagyok mert számomra nagyon fontos az iskola sikere, mennyire fáradt vagyok a sok munka után és semmire nem vágyom jobban mint pihenésre, és milyen egyedül érzem magam, mennyire szeretném megélni a közösséget. Szinte megváltozott a levegő a teremben, semmi problémát nem sikerült ott megoldani, de mindenki elkezdte kicsit másként látni a helyzetet, ami óriási segítséget jelentett a megoldás megtalálásában.

Gyakran hallok olyat, hogy a programon résztvevők elkezdtek másként viszonyulni a konfliktusukhoz, ami teljesen megváltoztatta a dinamikát.  Az egyik kedvencem, hogy “ugyan csak én jöttem el képzésre, de mintha a férjem is másként viszonyulna hozzám.

Volt egy fiatalember, aki már szinte eldöntötte, hogy magántanuló lesz bizonyos tárgyakból, mert nem tudott két tanárát elviselni.  Majd a képzés után mégis úgy döntött, hogy ha nem is lesz könnyű, de megpróbálja. Ez nem csodaszer, de szerintem fantasztikus iránymutatás mindazoknak, akik tényleg hajlandóak változni.

3. Az ember egyrészt egyén, másrészt mindenképp egy közösség tagja is. Ez lehet házasság, család, munkahely, lakóhely, közös érdeklődés stb. Mi az a pár praktikus “módszer” amivel javíthatjuk a közösségünk fejlődését, úgy hogy közben ne adjuk fel önmagunkat?

Kedvenc mondatom: addig amíg nem tudom kirakni a saját határaim, addig nem vagyok képes valódi partnerség kialakítására. Tapasztalatom szerint, ez nem valami olyan, amit egyszer megtanulok és egy életen keresztül tudom, hanem a folyamatos tanulást igényel.  Mert az élethelyzeteink változnak.  Ez könnyen érzékelhető, hogy másként rakom ki a határaim, ha három hónapos, három vagy huszonhárom éves a gyermekem.  Ha jön egy új munkatárs, akkor már egy más helyzet elé kerültem, ha ugyanazt a kellemes légkört szeretném fenntartani.

Ha ki tudom rakni a saját határaim, akkor nagyon fontos, hogy ezt együttműködő és ne szétválasztó módon kommunikáljam.  Minél inkább észreveszem a jó szándékot a másikban, annál könnyebb a kommunikáció. A nagy kérdés, hogy mit tegyek, ha nem tudok semmit jót elképzelni a másikról.  Kedvenc kérdésem: amikor ő ezt tette, akkor vajon jól vagy rosszul érezte magát?