A Pálos Rend (1.) megalapításának történelmi előzményei

Európai  előzmények: Ahhoz, hogy a pálosok létrejöttét és eszmevilágát megértsük, vissza kell mennünk térben és időben a Cluny-féle eszmeiség kezdeteihez. Nyugat-Európa jelentős társadalmi változásokon ment keresztül a  késő ókor és a korai középkor óta, és ez jelentősen megváltoztatta eszmeiségét is. Nem ecsetelem most az összes változást, minket most a társadalmi elit változása érdekel. A későókori elit még javarészt  békés volt, és többé-kevésbé szabadon választott életpályát – legyen az egyházi, tudományos, diplomáciai, hivatalnoki vagy éppen katonai. Más volt a hadsereg szerkezete is: aki ezt választotta, egy hivatást választott csupán. Bizonyos értelemben a későókori elit világa nagyon is hasonlított a mienkre. Az új jövevényekkel és az egyszerűbb feudális viszonyok fokozatos kialakulásával megváltozott mind a hadviselés, mind az elit helyzete. Az új királyságok már nem vagy csak alig követték a római világ társadalmi modelljét, és az elitjüket a törzsi vezetők közül toborozták.

Mivel a bevándorlók hullámai egymást követték, a már letelepedett  népcsoportok szálláshelyeit  egy újabb veszély fenyegette, így a háborúk egyre gyakoribbak lettek. Ezekre a viszonyokra természetesen reagált a lakosság, illetve annak elitje, még az is, amely nem volt kitéve annyira az új jövevények támádásainak (Itália egyes részei, Provance). Az új, kialakuló eszmevilág alapvetően harcos természetű volt. A hadviselés már nem csupán egy érvényesülési lehetőség volt, hanem alapvető kötelesség. Jól példázza ezt az átalakulást a dél-franciaországi Narbonne városának története, ahol az eredetileg kereskedő- és hivatalnokelit, nagyrészt zsidó elit vált katonai arisztokráciává, sikeresen védve városukat a Karoling-dinasztia támadásai ellen. Ez a szemléletváltás természetesen tükröződött a vallási gondolkodásban is. A szerzetesek –  elsősorban a bencések – alakulásukkor még követték a kereszténység eredeti, pacifista irányvonalát: „Ora et labora!“. (Imádkozzál és dolgozz!) Ellenben az ezredforduló táján már nem csupán imádkoztak, hanem szellemi harcot is vívtak a gonosz ellen. A bencés szerzetesrend  Cluny-ban végrehajtott reformjai után a  harcos keresztény szellemben nevelkedett férfiak: VII. Gergely, majd  II. Orbán kerültek az egyház élére. Ők hirdették meg a harcot a főpapi méltóságok beiktatásának a jogáért (invesztitúra) és az első és sikeres keresztes hadjáratot is.

A keresztes hadjáratok kiváltó okai:  A feudális lovag, akár hűbérúr, akár vazallus az örökös erőszak ördögi körében élt.  Ez természetesen ellentétes volt a keresztény hitvallással, az ellenfelek ugyanis szintén keresztények voltak, tehát a lovagok eleve kárhozatra voltak ítélve, ezért  megváltásuk kérdése felmerült. A választ II. Orbán a keresztes hadjáratokban vélte meglelni – a lovag a hitetlenek (korabeli értelmezés szerint a gonosz) ellen küzd, és így megválthatja lelkét, mivel az egész kereszténység javáért harcol. E gondolat továbbfejlesztése vezetett a lovagrendek megalapításához. A 1054-ben a konstantinápolyi pátriárka és a pápa egymás kiátkozása miatt, bekövetkezik a nagy egyházszakadás, a “szkizma” a római és a görög egyház között. Az elvilágiasodott, Rómára és Konstantinápolyra kettészakadt egyház  rivalizálását egy Jeruzsálem központú harmadik szakrális központ feloldhatná, esetleg újra egyesíthetné. Ennek a reményében is támogatták a kereszteshadjáratokat. 1071-ben Alp Arszlán vezetésével a szeldzsuk török seregek, megsemmisítő csapást mér a bizánciakra, az örményországi Mainzikertnél. A csata során elfogatja IV. Romanosz Diogenészt, a bizánci császárt. A szeldzsuk-török seregek 1095-ben a Kis-Ázsiai Félszigetet teljesen elhódítják Bizánctól. I. Alexios bizánci császár segítséget kér II. Orbán pápától a szeldzsuk-török támadás megállítására.

A latin keresztény államok létrejötte “a tengerentúlon” új helyzetet teremtett az európai gondolkodásban is. A harcosok egy része földbirtokot szerzett és letelepedett, majd rövidesen követték őket a telepesek és a kereskedők is. Más helyzetben találta magát a latin egyház is. Palesztínában ugyanis az ortodox egyházon kívül sok más, Európában már kihalt vagy inkább kiirtott eretneknek ítélt szektával is szembesült, és természetesen az új államok lakossága így is nagyrészt  “hitetlen”, azaz muzulmán volt. Hogy az ilyen vegyes összetételű állam valahogy működni tudjon, elengedhetetlen volt a különböző hitű és eredetű népelemek egyetértése és bizonyos együttműködése. Mindezt egy módon lehetett biztosítani  – az Európában nem túl gyakori  kölcsönös tolerancia által. A tolerancia velejárója az egymástól való tanulás is. Az új keresztes államok a Szentföldön nagyon is nyitott képződmények voltak. Közigazgatásuk ötvözte a helyi, a  bizánci, a normann és egyéb nyugat-európai jogot, és hasonló lehetett lakóinak  mentalitása is. A nyugati látogatók értetlenül szemlélték a keresztesek együttélését a muzulmánokkal, valamit azt, hogy gátlástalanul használták a tudásukat és gazdasági vívmányaikat. A muzulmán utazók azon kívül, hogy nem értették a nyugati asszonyok szabadságát, elismerték, hogy az új keresztes közigazgatás sokszor igazságosabb volt a területen élő muzulmánokkal szemben, mint nem egy igazhitű emír uralma alatt.

Európában a tengerentúli hadjáratokkal párhuzamosan jöttek létre a cluny-reformok “reformjaként” a ciszterciek, és a következő 100 évben ők képviselték a kereszténység meghatározó eszmei vonalát. Már Clairvoixi Szent Bernát munkásságában is felfedezhetjük ennek az újfajta toleranciának a csíráit – az eretnekekről úgy ír például, mint “rókakölykökről a szőlősben”, és amikor Langedok-ba megy prédikálni a katar eretnekek ellen, inkább a hivatalos egyház korrupt viszonyaitól van elszörnyedve. A Langedok-i vállalkozása kudarcba is fulladt, de korántsem lett híve az eretnekégetésnek. Meg kell jegyezni azonban, hogy Szent Bernát toleranciája a lelki, eszmei dolgokkal szemben óriási volt, az anyagi bűnnel szemben a kor aszketikus szellemében már korántsem volt ilyen elnéző … A ciszterci eszmeiség alkotóelemei a tolerancián és az aszketizmuson kívül a hit (görögül: pistis, magyarul: bizonyosság) mint misztikus élmény megélése és a függetlenségre való törekvés volt mind a világi intézményektől, mind egyéb egyházaktól. Ezenkívül  előszeretettel tanulmányoztak különféle antik feljegyzéseket, és ha ezek gyakorlatias jellegűek voltak, nem haboztak hasznosítani őket. Így újították fel az aranybányászatot a templomosok a spanyol Pomferrada környékén. Hasonló lehetett a helyi legendák ápolása, illetve megőrzése is. Ha ez nem így lett volna, akkor aligha lehetne magyarázatot találni arra, miért díszítik például a templomosok szentélyeit Angliában és Franciaországban a kelta mondavilág „zöld emberei“ (némely magyarázat szerint a kelta főisten, Cernussos egyik alakja egyben).

A kor nagy találmánya – erős ciszterci késztetés alatt –  az említett lovagrendek intézménye, azaz elitrendek az elit számára. A templomosoknak maga Szent Bernát adott regulát (monostori szabályokat a mindennapi életükhöz, így ők maguk is ciszterciek lettek),  és az ispotályosok is hasonlóan szervezték át az eredetileg csak betegápolásra hivatott rendjüket. A két rend egymás közti éles versengése mit sem változtatott azon a tényen, hogy a saját területükön hallatlanul toleránsak legyenek mindenkivel, és a környezetüket is – belefolyva a politikába – gyakran próbálták ilyenné tenni. Különösen ott látszik ez árnyaltabban, ahol eleve különböző hitű és eredetű lakosság élt – az Ibériai-félsziget királyságaiban, a Szentföldön, Dél-Olaszországban, Szicílián, Dél-Franciaországban és Magyarországon. Sokat lehetne írni a kor építészetéről, hiszen ekkor szöktek az ég felé a legszebb gótikus katedrálisok, és külön lehetne elemezni a ciszterci építészetet is. Gyakran előfordult, hogy egy- egy épületcsoport  arányosan és matematikailag is  pontosan kiszámított jelet, szimbólumot alkotott. Szintén nagy gonddal határozták meg egy-egy fontos kolostornak a helyét,  így például a legendás Orval völgyében sem létesült egy ciszterci monostor véletlenül … A ciszterci szellemiségű rendek, független gazdasági egységeket alkotva, nemcsak mint földbirtokosok és – a lovagrendek esetében – fontos katonai tényezők hatottak a politikára, hanem gyakran vettek részt a leendő uralkodók, illetve jelentős nemesek nevelésében is. Aragóniai “Hódító” I. Jakabot például a templomosok nevelték. Jelleme, tettei, műveltsége, gondolkodásmódja sok vonásában a mi Mátyás királyunkra emlékeztet, aki viszont a pálosok hatása alatt nevelkedett.

A korhoz hozzátartozik az is, hogy ezek a rendek sikerrel terjeszkedtek, újabb és újabb országokat vontak be tevékenységükbe. A terjeszkedésnek egy másik módja az volt, hogy új, helyi hagyományokra, de hasonló eszmeiségre épülő rendeket hívtak életre. A Cseh Királyságban például ilyenek voltak a “Kereszt és Szív Rendje“ és a “Kereszt és Csillag“ ispotályos lovagrend, melyek a “Szent Sír Őrzői Kanonokrenjének” munkásságát folytatták. Természetesen a “ciszterciek világa” (másképpen “a katedrálisok kora”, Le Goff francia történész szerint “a XII. század reneszánsza”) sem volt tökéletes, és azt sem lehet elmondani, hogy mindig ragaszkodott volna az elveihez. Ezek valószínűleg amúgy is inkább mint valami általános modell működtek, nem voltak “kőbe vésve”. A XIII. század elején éppen a Langedok-i ciszterciek hajthatatlansága a katar eretnekekkel szemben vezetett ahhoz, hogy a ciszterciek vezető szerepét átvették az inkvizícióban résztvevő, a dogmatikus intoleranciát képviselő nyugati domonkosok. Szent Domonkos (Dominik de Guzmán)  arisztotelészi filozófia alapján az Istent, az értelmen keresztül keresi. A szent titkok megértésére, tudományos összefoglalásra, tanításra az észérvekre helyezi a hangsúlyt a domonkos rend, erre utal a “Most légy okok Domokos!” mondás is. Aquinói Szent Tamás teljesíti ki legjobban a domonkos utat, megalapítva és rendszerbe foglalva a “szent tudományt”. Szent Tamás is ad egy domonkosok jelmondatot: “Contemplari et contemplata aliis tradere” . (Szemlélõdni, és a szemlélt igazságokat másoknak átadni.) A kor egy másik jelentős útja Assisi Szent Ferenc nevéhez kötődik, aki a hitét teljes odaadással megélő misztikus volt.  Szent Ferenc mindenben Isten művét látja, ő az aki a szeretetével próbálja meggyőzni Al-Kamil szultánt, hogy térjen át a keresztény hitre. Szent Ferenc Krisztust a legmélyebb érzésben, odaadásban az emberek szeretetén keresztül keresi, a rend jelmondata is kifejezi ezt: “Pax et bonum” (Béke és jóság). A középkor misztikáját éppen az inkvizíció eretneküldözésében oroszlánrészt vállaló “nyugati” domonkos  rend tagjai jegyezték fel és fejlesztették tovább, megőrizve a következő nemzedékek számára. A “ciszterci kor” végére a Szentföld elvesztése, a nemzeti monarchiák megszületése és a templomos lovagok üldöztetése és szélnek eresztése tett pontot.

Magyarországi előzmények: A fent említett szinkretikus, azaz különböző hitű és származású népelemek együttműködésének a Kárpát-medencében régi hagyománya volt. Az erős  Magyar Királyság létrejöttével ez (újra) intézményes keretet kapott, ami a feudális állam megerősödésével tartósnak bizonyult. A királyság elitje még sokáig “keletiesen” gondolkodhatott, ápolva a lovas íjfeszítő ősök emlékét, az őshit egy-egy elemét, és ez át kellett hogy hassa hitéletüket is. Hasonlóképpen lehetett “megszervezve” a hatalom is. A királyaink lehettek hithű keresztények, de amíg harcosaik jelentős része őshitű volt (vagy pontosabban egyfajta  őshit-keresztény “egyvelegben” hitt), addig a hatalom külsőségeinek és eszmeiségének ezeknek is meg kellett felelniük. Ezért volt a “szent királyok nemzetségéből” való magyar király “szent” mind keresztény, mind ősvallási értelemben. Később persze egyre inkább a keresztényi eszmeiség került túlsúlyba. Egyébként így volt ez máshol is, csak ezek a folyamatok néhány századdal korábban zajlottak le. Királyaink rendkívül korán és hatásosan kapcsolódtak be a keresztes-mozgalomba is. Az ország határait már Szent István megnyitotta a szegényebb, ezért gyalogosan, illetve az olcsóbb szárazföldi úton  a  Szentföldre igyekvő zarándokok előtt, sőt néhány ispotályt is szervezett számukra (Konstantinápoly, Róma, Ravenna, Jeruzsálem). II. Géza ezt az alapítványt emelte az első magyar keresztes rend szintjére – megalapította a Johannita lovagrenddel szoros kapcsolatban álló Stefanita rendet (1150).  A stefanitákról rendkívül keveset tudunk, kétségek vannak afelől, hogy lovagrend vagy kanonokrend voltak-e. Az viszont bizonyított, hogy kizárólag a pápa fennhatósága alá tartozó rendről van szó. Ugyancsak II. Géza királyunkhoz fűződik mind a templomosok, mind a johanniták magyar ágának alapítása, illetve telepítése. A stefanitákat tekinthetjük egyben a pálosok első, közvetlen elődjének is. III. Béla feleségének édesapja már egy francia keresztes, a hírhedt kalandor lovag, Chatilloni Rajnald, (aki révén a nagy reformátor pápa, II. Orbán vére is csörgedezik az Árpádokban), és maga III. Béla is a keresztes eszmeiségben él. Saját hadjáratot tervez, amihez megteremti az anyagiakat is, viszont ezt csak fia, II. András – ő is csak részben – váltja valóra.

Feltehetnénk azt a kérdést is, vajon hogy érezhették magukat az akkor még leginkább francia tagságú keresztes rendek a korabeli Magyarországon? Nos, ismerve törekvéseiket egy szinkretikus, azaz együttműködő világ megteremtésére, azt kell, hogy mondjuk, hogy rendkívül otthonosan. Itt mindent megtaláltak, amire a “szívük vágyott“: keleti és nyugati hagyományokat, különböző népelemeket, valamint olyan ókori tudásanyagot, ami nyugaton ismeretlen volt, illetve már feledésbe merült. A magyar kultúra akkor még egyértelműen keleti lehetett.  Az ország délszláv lakói legalábbis részben ugyancsak e keleti hatás alatt állhattak, a Balkánt ugyanis lovasnomád szövetségben valószínűleg az avarokkal szerezték meg. Ezt erősíthette a kunok és más keleti népcsoportok befogadása és letelepítése, melyek kultúrája és eszmevilága nem lehetett távol a mienktől. A kunok különösen érdekesek. Az egyik népelem, amely alkotta őket, az ujgur volt. Itt álljunk is meg. Az ujgurok keleten évszázadokon át dacoltak szomszédaikkal, megőrizve saját kultúrájukat és közép-ázsiai kapcsolataikat, eredetüket.  Vallásuk a dualista manicheizmus volt (a perzsa Mání alkotta Krisztus, Buddha és Zoroaszter tanainak szintézise, amely a katharok hitének alapja is volt), saját írásuk volt, amelyet tudós testvérnépük, kasztjuk (?), a szogdok fejlesztettek ki. Persze kérdés, mennyi maradt meg mindebből, amikor Európába érkeztek. Ekkorra már ugyanis dualista nesztoriánus keresztényekké váltak.  De talán nem csak a feszült politikai viszonyok  válthatták ki  az olmützi püspök sirámait, aki szerint: “Magyarország a legrosszabb eretnekségek kútfeje”… A nyugati hagyományokat leginkább a városok lakói – a német, a vallon vagy az olasz telepesek, kereskedők utódai és az ország nyugati részét lakó germán hatás alatt álló szláv lakosság –  ápolhatták. Mivel a Magyar Királyság egyben a nyugati típusú kereszténység határát és védőbástyáját is jelentette, a lovagrendek bőven hozzájárultak az ország védelméhez – a Sajó melleti Muhi csatában a templomosok és az egész magyar rend tagjai élükön mesterükkel, Rembald de Voczonnal életüket áldozták az országért. A jánoslovagok a királyt védték, később pedig a mongol betörés hatására születő végvárrendszer kiépítésében vettek részt hasznos tanácsaikkal.

Baranyay Róbert a felvidéki Losoncról

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Pin It on Pinterest