A Pálos Rend (3.) kettészakadása és az “utolsó fellobbanás” (1526-1600)

A rend kettészakadása és az “utolsó fellobbanás”(1526-1600): A Magyar Királyság nagyon “keresztes” ország volt. Ezer láthatatlan szállal fonódott össze sorsa a keresztes rendekkel és mozgalmakkal. Amikor 1521-ben elesett Fehérvár, az új fiatal szultán, Szulejmán (azaz törökül Salamon) nem folytatta a hadjáratot az ország szíve felé. Az elfoglalt várakban tapasztalhatta, hogy hiábavaló volt a védők hősiessége, nem kaptak támogatást. Láthatta a falak rozoga, gondozatlan állapotát és a felmentősereg hiányát. Az sem kerülhette el a figyelmét, hogy Fehérvár, a korszak egyik legjelentősebb erődítményének ostroma során a kijelölt parancsnokok nem tartózkodtak a várban. Ugyan mi volt fontosabb egy várparancsnoknak, mint a rábízott vár védelmének irányítása? Mégsem folytatta a hadjáratot, hanem a diplomácia cikornyás nyelvén egy levelet írt. Elsősorban jókívánságait közölte a johannita lovagrend újonnan megválasztott nagymesterével, Philip Villiers de l´Isle Adammel. A második bekezdésben pedig felszólította, hogy engedje át neki a hatalmában lévő Rhodos szigetét. A választ ismerjük, és az eredményt is – féléves kegyetlen ostrom után kényszerű lovagiasságból a kimerült ostromlók szívélyesen megengedték a még fáradtabb védőknek, hogy minden tiszteletet megkapva fölpakolhatják ereklyéiket, értékeiket, megtarthatják személyes fegyvereiket  és elhajózhatnak a szigetről. Azok a lakosok, akik követni óhajtották a lovagokat, csatlakozhattak. (Nem voltak kevesen.) Szulejmán visszasírja még egyszer ezt a döntését.
Rhodos eleste megindította a “háborút a mediterrán térségért”, és egyben biztosította az oszmán birodalom görög partjait.

Néhány évre rá Mohácsnál találkozott aztán a magyar és a török sereg. A híres vereséget követően a töröknél sokkal többet ártott a csata által keltett zűrzavar: a csatában ugyanis több zászlósúr mellett a király is odaveszett. Örököse (legalábbis hivatalos) nem volt, és az ország urai két királyt választottak: az “arisztokrata párt” Habsburg Ferdinándot, a köznemesek Szapolyai Jánost. Ezt polgárháború követte. A “nemzeti” köznemesi párt a Mátyásnál remekül bevált receptjét vetette be újra, a  soraiból nagyúrrá lett Szapolyai Jánost emelte az ország élére. Az ismétlés nem vált be. Szapolyai hibái, képzelőerő-hiánya, gyenge hadvezéri képességei jól mutatják Mátyás és többi királyunk  nagyságát – a magyar trónhoz, a Szent Korona viseléséhez nem elég a származás, neveltetés. Ahhoz, hogy itt király lehessen valaki, karizma is kell, nem elég a vallásosság. A vezérnek egyben mitikus, kiválasztott vezérnek is kell lennie. János király már csak gondnok, hivatalnok-király, aki még ideig-óráig megőrizhette az országot. Egy érdeme mégis van – a Szapolyai-udvarban kezdte pályafutását apródként egy bizonyos Utyeszenics György, aki aztán beállt a pálos testvérek közé. Itt aztán gyorsan elkezdett emelkedni a csavaros eszű horvát ifjú csillaga.

Itt meg is állhatnánk. A késői Mátyás-korban újra előbukkant egy személyiség-típus, amely később nálunk  dominánssá vált. Az elsők közt főleg a déli végeket védő végvári vitézek váltak ilyenné. A körülményeket mindig figyelembe vevő, de a török (és a Habsburg) birodalommal nem megalkuvó katonák ők. Ilyen volt Corvin János, Mátyás királyunk édes fia, a johannita Beriszlói Bertalan és Péter és Tomori Pál, kalocsai érsek is. Ezek az emberek és sorsuk – mintha csak az utolsó szentföldi keresztesek tragikumát ismételték volna meg. Önérdek, széthúzás, gondtalanság és árulás kísérte őket, mégis az utolsó leheletükig védték a körülöttük széthulló országot. Ennek a  személyiség-típusnak volt a legjelentősebb képviselője Utyeszenics- Martinuzzi György. György barát négy évig tartó tanulmányok után lett a rend Jasna Gora-i monostorának perjele. Itt kereste föl az éppen szorult helyzetben lévő Szapolyai János és fogadta szolgálatába 1528-ban. Része volt a két ellenkirály politikai csatározásaiban, az ő közbenjárására született meg az 1538-as kompromisszumos váradi béke, majd segített megszervezni az Erdélyi Fejedelemséget.

Fráter (Utyeszenics-Martinuzzi) György, a Pálos rend generális perjele,
esztergomi érsek, bíboros és erdélyi vajda (1482 -1551)

Az ismert történelmi tények helyett talán fontosabb leírni György barát művét, az Erdélyi Fejedelemséget. Fráter György ezt eredetileg János király özvegyével, Jagelló Izabellával hozta létre. Viszont később az özvegy királynét lemondatta, és a Habsburgok fennhatósága alatt képzelte el a darabjaira szakadt ország egyesítését. Vajon mi késztette erre? Ha végigtekintünk az ország akkori helyzetén, nem nagyon volt más választása. A Habsburgok birodalma akkor világhatalom volt. A Habsburgok uralták Spanyolországot, Afrika partjait, övék volt Olaszország nagy része, az egész Német Birodalom. Igaz, a birodalmat megosztotta a protestáns reformáció, de így is Európa legerősebb szuperhatalma volt. A másik oldalról az ugyancsak szuperhatalom, a csúcson lévő oszmán szultánátus határolta.
Ne feledkezzünk meg a magyar elitről sem, amely politikailag és vallásilag megosztott volt, egymással összeveszett, így számítani sem lehetett rá. Mindazonáltal Erdélynek annyi függetlenséget biztosított, amennyit lehetett. Ezt a híres “hintapolitika” volt hivatott biztosítani. Erdélyt tulajdonképpen mindkét nagyhatalom a saját hűbérállamának tekintette, azonban a két nagyhatalom egymást tartotta “sakkban”: az erdélyi fejedelmek a szultánnal riogatták a császárt, a császárral pedig a szultánt. A végeredmény az lett, hogy Erdély független maradt, és nem állt sem Bécs, sem Isztambul irányítása alatt. Ha belegondolunk, a szentföldi keresztény államok sem tettek mást. Ez a helyzet addig volt tartós, amíg az adott egyensúlyi helyzet föl nem bomlott. Erdély esetében ez 150 évet jelentett … Ma ezt szintén gyakran illetik lekicsinylő jelzővel a történészeink. Pedig a zseniális dogok legtöbbször egyszerűek.

Nézzük most Erdélyt, amely mintha vissza-visszakacsintana a régi ciszterci-keresztes világra. A lakosság több keresztény irányzatott követett, és Erdély lett az első európai állam, ahol törvényerőre emelték a vallási toleranciát a 1564-es tordai országgyűlésen. A törvényből kimaradt vallási felekezetek is gyakorolhatták vallásukat, igaz megtűrt státuszban csupán. Az országot három nemzet és jóval több népcsoport lakta. A fejedelemség élén választott fejedelem állt, akinek viszont tényleges hatalma volt. A fejedelmet a nemesek közül választotta a közgyűlés, és nem számított sem a vallása, sem a társadalmi eredete: voltak katolikus fejedelmek (Báthoryak), voltak protestánsok (Bethlen Gábor) és volt arisztokrata  (Báthoryak, a későbbi Rákócziak, Kemény ), de volt köznemes (Bethlen), sőt székely is (Székely Mózes). A gazdaságot igyekeztek a kor legkorszerűbb elvei szerint irányítani (merkantilizmus), és a hadsereg  is igencsak ütőképes volt, a tehetséges fiatalokat a kor legnevesebb egyetemeire küldték tanulni. Amikor Szántai Lajos arról ír, hogy a pálosoknak köszönhetjük, hogy még vagyunk, akkor igazat kell, hogy adjak neki. A mai Magyarország ugyanis aligha létezne az Erdélyi Fejedelemség nélkül, amely mintegy átmenekítette a középkori szinkretikus magyar királyság hagyományait a mai kor felé. A későbbi nemzeti, nemzetiségi intoleranciák, mint amilyen a mai  szlovák, nem ezt a hagyományt követik,   hanem a modern, francia racionalitás elvét: „egy nemzet, egy állam“, amelyet a  fasizmus és a kommunista zsarnokság vitt tökélyre. Nem feltétlenül szégyen, ha nem követjük, sőt más európai nemzetek sem teszik, például a britek. Persze György barát az alapokat fektette le csupán. Az elveit viszont hűen követték az utódai, ugyancsak vallási hovatartozástól függetlenül (pl. a református Bocskai). Sőt még akkor is az ő és pálosai által kijelölt úton haladt az élet Erdélyben, amikor már maga a rend kiszorult onnan. (A protestantizmus miatt.) A külpolitikában a közeledés a protestáns hatalmak felé is természetesnek tekinthető, hiszen ez csak növelte a fejedelemség függetlenségét, mind a Habsburgoktól, mind a töröktől.

Amikor György barát egy néhai domonkos monostor romjain elkezdte építeni Alvincon a várkastélyát, a győzelme teljesnek látszott. (A domonkosokat általában minden keresztes rend ádáz ellenfelének tekintette.) Akkor már elnyerte a bíborosi kalapot és az erdélyi vajda címet is. A  császár  spanyol és olasz zsoldosvezérei azonban nem értették sem a helyi, sem a nagyhatalmi viszonyokat, és György barát tárgyalásait a törökkel árulásnak tartották. Így az uralkodó  jóváhagyásával gyilkolták meg olasz zsoldosok. Egyikük sem végezte jól. Azonban meggyilkolása egyben kegyelemdöfés volt az eredeti magyar misztikus katolicizmusnak is. A protestáns hitújítás hullámai egymást  követve futótűzként terjedtek az országban. A  XVI. század végére alig maradt magyar katolikus főrendi család, nagy része csak később tért vissza a régi hithez. A pálos kolostorokat sorra pusztítják a törökök. A Szent Pál-ereklyét hiába menekítik Trencsén várába (1527), egy török ostrom által okozott tűzvész során egybeolvad a Felvidék (és Magyarország ) földjével. Csupán néhány pálos monostor tudja folytatni életét, zömmel nem Magyarország területén. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy körülbelül ugyanebben az időben szorulnak ki, illetve szűnnek meg a jánoslovagok házai is az országban. A pálos barátok harcolnak, ők védik meg Visegrádot, benne a koronázási ékszerekkel a Bécs felé vonuló török seregtől, miután a helyőrség megrémülve a túlerőtől elhagyta a várat. Ott vannak Gyulafehérvár védelménél is. 1571-ben a háborús viszonyok miatt különválik a pálosok nyugati ága. Nyugaton – még Amerikában is – ők viszik és adják tovább az örökölt és szerzett tudást.

A túlélés, a rend vázlatos története napjainkig: Aki eddig abban az illúzióban élt, hogy a Felvidék, azaz a Habsburg Magyarország még névleg sem volt hűbérese az oszmán török birodalomnak, téved. 1547-ben Ferdinánd király, V. Károly császár és Szulejmán szultán békét kötöttek, amelyben elismerték Szulejmán fennhatóságát az egész Magyar Királyság felett és évi járadékfizetésre kötelezték magukat. Ők voltak még  talán a legjobb Habsburgok. Ferdinánd még  néha meg-megjutalmazott egy-egy híres törökverő magyar vagy horvát katonát (pl. Jurasics, Dobó, Rákóczi ), és V. Károlyban volt elég vitézség ahhoz, hogy személyesen vezesse a hadait, a katonáiért hajlandó volt kockára tenni akár az egész flottáját is. A Habsburgok vitézsége és némi keresztes elszántsága azonban Don Juan D´Austriaval, a lepantói győzővel végleg a sírba szállt, és maradt az, amit aztán egységesen utált bennük minden alattvaló – legyen az spanyol, olasz, német, cseh vagy magyar. A következő Habsburg-nemzedék okos, de végtelenül hideg, hálátlan és a végsőkig számító volt. V. Károly fia és utóda, II. Fülöp Málta ostrománál az utolsó percig halogatta a mentősereg küldését. Az indok – féltette a flottáját. Tehát olyan utasítást adott a Szicílián székelő alkirályának, hogy erősítést küldhet, de a hajókat nem használhatja. Ha az alkirály történetesen nem lett volna Ordo de Santiago, a johanniták testvérredjének a mestere … Az alkirályt, akinek jelentős szerepe volt Málta védelmében, az óriási európai visszhang és siker ellenére  II. Fülöp menesztette, és később Don Juan egyik tanácsadója lett. Talán azt is érdemes megjegyezni, hogy az uralkodó egyszer sem tartózkodott Bécsben, amikor azt a török ostromolta. Tehát Magyarország a térség többi valaha fontos királyságával, amelyeket a Habsburgok besöpörtek, úton volt a nagy “változás” felé: hogy egy birodalom egy fontos régiójává váljon. Az ország legnagyobb része hadszíntérré vált. A rend áthelyezte székhelyét a horvát Lepoglavába, amely már a XV. századtól jelentős pálos központ volt, és többek közt a Hunyadiak is bőkezűen támogatták.

A Lepoglava-i főtemplom oktogonja, barokkos pompában

Itt volt a Pálos  rend  központja az egész török háborúk és a protestantizmus idején. A rend iskolát, könyvtárat nyitott, a műveltség fellegvárává vált. Alkalomadtán még jelentős egyház- és államvezetőket is adott az országnak. Az országból kirekesztett pálosok megőrizték a rend kettős, monasztikus, illetve harcos jellegét is. Mi sem mutatja ezt jobban, mint amikor 1655-ben a perjel, Augustyn Kordecki 70 szerzetestársával, 20 világi nemessel és 170 katonával negyven napos ostromban megvédte a Jasna Gora-i erődtemplomot a protestáns svéd Müller tábornok 3000-es hadával szemben. A siker aztán fölvillanyozta a lengyel népet, és megszabadultak a hódítóktól.

A Pálos rend másik arca – a lovagrend. Jasna Gora védelme, 1655

Ott, ahol kudarcot vallott a muzulmán török, csődöt mondott az erőszakos hitújítás – “sikert”  tudott aratni a magát kereszténynek valló, de valójában hideg, számító, racionális hatalom. Akárcsak néhány száz évvel ezelőtt a templomos lovagok rendjét, melyet IV. ”Szép” Fülöp francia király áldozott fel a nemzeti monarchia nevében, most a hideg, “ésszerű” II. József, a “kalapos” király rendelete alapján eresztették szélnek a szerzetesrendeket. Az okok is hasonlóak lehettek – a vagyon megszerzése mellett az, hogy a rendek egy sajátos, autonóm gondolatvilágot, eszmeiséget ápoltak. Bár a közhiedelemmel ellentétben a szerzetesrendek (a keresztes rendek meg főleg!) sohasem voltak teljesen zártak a külvilág előtt, a gondolkodásmódjuk független volt a világi és tulajdonképpen az általános egyházitól is. (A középkori rendek “Jézus hűbéreseinek” tekintették magukat.) Egy központosító  hatalom ezt veszélyesnek érzi, ezért ha tudja, igyekszik elnyomni, illetve felszámolni. (Tulajdonképpen hasonló eredménye van a liberalizmusnak is, bár az más eszközöket használ.) A rend csak a Jasna Gora-i központban és még egy kolostorban élte túl a térségben a “felvilágosult” XVIII. Századot. A következő század részleges újjáéledést, restaurációt hozott a Pálos rend számára is. A legújabb  kor is rengeteg hányattatást okozott, az intoleráns barna, illetve vörös rendszerek – mint semmilyen történelmi értéket – a pálosokat sem tűrték. A kommunizmus  elmúltával a rend újra visszatért Magyarországra is.  Ma újra van Pálos rend: 54 háza és körülbelül 400 szerzetese van. Ez csak a “keleti”, azaz a magyar-lengyel ág. A nyugati, azaz a portugál ág adatairól nincsenek információim.

Baranyay Róbert a felvidéki Losoncról

Nevezetességek, látnivalók:
Sziklatemplom (Budapest)
Márianosztra (Börzsöny)
Pálosszentkút (Petőfiszállás)
Máriavölgy (Marianka, ma SK)
Klastrompuszta (Pilis)
Martonyi
Újlót-Máriacsalád (Veľké Lovce, ma SK)
Zsámbék

Források:
1) Szántai Lajos: A Két Hollós (Mátyás király és a Pálos Rend). Új Forrás, 1999.
2) Klaniczay Gábor és tsi: Európa Ezer Éve, Középkor, I-II. Osiris, 2005.
3) A Magyar Máltai Lovagok Szövetségének Emlékkönyve 1928-2003. Mikes-Spriner Tudományos Kiadó, 2003.
4) Gordon Napier: A to Z of the Knights Templar. The History Press, 2008.
5)  Juan García Atienza: The Knights Templar In The Golden Age Of Spain. Destiny Books, 2001.
6) Barbara Frale: Templári. Argo, 2009.
7) Malcolm Barber: Noví Rytíři. Argo, 2003.
8) Johnathan Riley-Smith: The Knights Of  St. John In Jerusalem & Cyprus 1050-1310. London, 1967.
9) Martin Wernisch/Marthin Luther/Frankforter: Mystika A Reformace: Theologica Deutsch. Vyšehrad, 2007.
10) Thomas Asbridge: The First Crusade. Free Press, 2004.
11) Roger Crowley: Empires Of The Sea – The Final Battle For The Mediterranian 1521- 1580. Faber & Faber, 2008.
12) Kurecskó Mihály – Stossek Balázs: A Szent Sír Kanonokrend története Magyarországon.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Magyar_P%C3%A1los_Rend
www.paulini.pl
www.palosrend.hu