A szülők sok esetben nem szokták dicsérni gyermekeiket, különösen nem azokat, akiket kiváltképpen szeretnek, hanem folytonosan csak korholják őket, hogy “még jobbak” legyenek, ami rendszerint lehetetlen. Egy porból alkotott teremtmény a tökéletességnek vajon milyen fokára juthat e földön? – Igen, ez az örökös “még feljebb srófolás” nem ritkán bizonyos hidegséget, sőt elmaradhatatlan keserűséget szül a gyermekben, úgyhogy a végén minden élőlény minden szeretetet, minden bátorságot elveszít, és egyfajta desperációba süllyed, ha kötelességeit minden erejét megfeszítve becsületes szorgalommal végzi, mégis folytonosan korholják, sőt egyre erősebben hajszolják.
Nincs esélyem se kivonni magamat a sorsom alól!
Riport Zemlényi Zoltánnal
Nemrég láttalak a körúton jókedvuen bringázni, miközben mi autóval araszoltunk. Akkor töprengtem el azon, hogy az EGÉSZ-ség képzetünk mennyire távol áll a valóságtól. Hogyan kezdodött a TE történeted, amikor meg kellett küzdened az egészségért?
Most már talán kevesen emlékeznek a történetemre. A fiatalok közül kevesen, inkább a saját korosztályomból ismernek. 1986-ban íródott naplóm megjelenése után tényleg mindenki rólam beszélt. 1985-ben, 15 évesen, villogó zöldben szaladtam át a zebrán, mert iskola után siettem volna edzésre. Kenuztam, ami nagyon fontos volt nekem. Egy Trabant azonban nem fékezett a lámpánál (pedig neki még piros volt) és sajnos elütött. Ennek következtében komoly agysérülést szenvedtem, alig tudtak összevakarni, de azért két évre rá már folytathattam a gimnázium elso osztályát egy mozgássérült intézetben, mivel akkor még se beszélni, se járni nem tudtam tökéletesen.
Biciklizni „csak” 1990 nyarán tanultam meg újra, de azóta állandóan tekerek. Csepel Csillagom volt a baleset előtt és most is kempingem van, ez a városi közlekedésre a legalkalmasabb. A biciklizésnél kevés dolog van jobb, nagyon szeretek, gyakorlatilag mindenhová kerékpáromon megyek. Meg kell vallanom, ez azért van így, mert gyalogszerrel sajnos már jópár éve (évtizede) hamar kifáradok, ezért választom a közlekedés e módját. Így már nem hangzik olyan szépen a sztori, de ez van.
Amikor eloször hallottam rólad, vagy amikor találkoztunk akkor valami olyasmi érzésem volt, mint amit Arany János is megfogalmazott:
“Az erotlen csügged,az eros megállja. És tudod mi az ero? – Akarat. Mely elobb vagy utóbb borostányt arat!”
Ma családos ember vagy, mégis milyen ero volt az amitol a “földi pokolból” a “földi mennyországba” jutottál?
Visszatérve a kezdeti idoszakra, amikor még moccanni is nehezen tudtam csak, nem volt itt szó semmi különösebb „erő”-ről, vagy „akarat”-ról. Én csak emlékeztem, hogy milyen voltam a baleset előtt és egyszerűen nem akartam tolókocsiban hevenyésző rokkantként leélni az életemet. Ebben szerintem nincs semmi fantasztikum. Eléggé idegesítő, hogy nem fejlődtem tovább, miután megtanultam járni, valamennyire és beszélni, valamennyire, de baromi lusta voltam és vagyok. Mindenki másból merít erőt. A legtöbben saját magukból merítenek erőt, a saját magukba vetett hitük által. Másból nem is érdemes. Az ötödik könyvem megjelenése óta beláttam, hogy nincs esélyem se kivonni magamat a sorsom alól. Ami velem történt, másoknak hitet, erőt ad, fölösleges játszanom a bazári majmot, amit elkezdtem végig kell csinálnom.
A baleseted volt a legnagyobb fordulópont az életedben? Milyen egészségügyi állapotban voltál akkor és milyen állapotra tornáztad fel magad?
Igen, természetesen a baleset volt életem fordulópontja, hiszen elotte 6-szoros aranyérmes kenubajnok voltam, rockzenekar dobosa és énekese, tehetségesen rajzoltam és éltem a tinik szuperség-életét. A balesettel mindez megszűnt, sőt, négyvégtagbénult lettem, az agysérülés miatt (hat méter magasról fejre estem a betonba) képtelen voltam koordinált mozgásra, beszédre, mindenre. Ja, a baleset után 30 napig kómába estem. Lassan oldódott a görcs, hónapok teltek el, mire képessé váltam tolókocsiban ülni, mivel hónapokig csak feküdni tudtam, a teljes izomzatom elsatnyult. Csöveken tápláltak, lélegeztettek, így a baleset előtt tökéletes fogaim mind kilyukadtak, infúziók tucatjait töltötték belém, közben az izmaim görcsös állapotba kerültek. Nem volt egy Hawaii! Engem mégis az idegesített leginkább, hogy a körülöttem lévő emberek azt hitték, hülye lettem – és így is kezeltek engem. Teljesen béna voltam, a számból megállás nélkül folyt a nyál, semmi értelem jelét nem tudtam adni, mégis fel voltam háborodva, hogy milyen jogon néznek agyalágyultnak. Majdnem egy évig feküdtem kórházban, 22 hónapig nem jártam, nem járhattam az utcán önállóan. Első két könyvemben főként ezekben az időkben történt élményeimről írtam. Két további könyvem a későbbi évek leírása, ötödik könyvem egész más.
Volt egy időszak az életemben, amikor rájöttem arra, hogy nem tesz nekem jót, ha állandóan a balesetemről beszélek. Ebben az időszakban nem válaszoltam újságíróknak, mindenkit megkértem, ne emlékeztessen erre a rossz korszakomra, sőt, a népszerűségemre se, hiszen a balesetem tett országos hírű íróvá. Fenyő Miklóst szoktam hozni ellenpéldaként, aki 16 éves korában írta a Csavard fel a szonyeget c. számot, amit mai napig játszanak a rádiók és nincs olyan házibuli amit ne szólalna meg. Fenyő minden koncertjén kénytelen eljátszani ezt, de örömmel teszi, büszke arra, hogy már 16 évesen maradandót írt. A Hoppárézimit én is 16 évesen írtam, ez által lettem országos hírű író, a Hoppárézimi már 100 000 példányban kelt el, belole TV játék, színdarab is készült, amit a TV többször is közvetített, amikor még csak két tv volt Magyarországon, tehát több százezren is látták… Számomra ez mégsem akkora öröm, hiszen nem akkora buli népszerű rokkantnak lenni.
Mikor élted meg a legjobban, azt hogy egész vagy?
Nem is értem a kérdést. Egyébként a baj sokáig az volt velem, hogy én mindig egésznek éreztem magam és nem értettem, hogy mások miért viselkednek velem úgy mintha nem az lennék, aki mindig is voltam. Sosem volt betegség-tudatom, sérültség-tudatom, vagy ahogy Te fogalmazol, nem-egész-ség tudatom.
Mik a jövobeni tervek?
2013 november 9-én egy kis kassai színház be fogja mutatni a Hoppárézimi című monodrámát, mely az 1990-ben bemutatott nagysikerű színi előadással ellentétesen az eredeti könyv soraira épít. Rendezője Márkus Judit, főszereploje pedig Madarász Máté. A darab különlegessége, hogy közben felcsendülnek gyerekkori zenekarom (a Ze-Szu electronic) felvételei. Jó lenne, ha a darabot később hazánkban is bemutatnák. Egyébként további adaptációk is tervbe vannak véve. Ötödik, Tenzi naplója című könyvem, mely dédnagymamám magával ragadó élettörténete, magával vonzotta elöző könyveimet is, elsősorban a Hoppárézimit. Mivel már egyiket se lehet kapni, még idén meg fog jelenni Tenzi naplója bővített kiadásban, illetve a Hoppárézimi reprint kiadásban. Rengeteg emberrel találkoztam, aki a mai napig első könyvem hatása alatt van és Tenzi naplóját is a Hoppárézimi miatt vette meg.
Mi volt a legnagyobb öröm számodra?
Kimondhatatlanul nagy öröm volt számomra, mikor 18 éves koromban eljött hozzám Gene Simmons, a KISS frontembere. Őszinte leszek, ezen kívül csak csajok jutnak az eszembe. Mai napig elég szexcentrikus vagyok. De természetesen nagy öröm volt, mikor a Hoppárézimi színdarab után, vagy sok-sok ZZ TOUR közönségtalálkozó után sok-sok ember tapsolt nekem és azt láttam rajtuk, hogy nem megjátszás, hanem tényleg örömet okoztam nekik. 20 éve tudom már, hogy mi az öröm csúcsa. A gyerek! Három gyerekem van, mindhármuk születésénél jelen voltam és fejlődésük figyelésénél, a velük való közös tevékenységeknél nagyobb öröm nincs.
Zemlényi Zoltán megjelent könyvei:
Hoppárézimi! (1987, 1994, 2002, 2013),
Kitiltottak (1989, 2002, 2013),
Törtj át az üvegfalon! (1993),
Öbölkör (1999),
Tenzi naplója (2012, 2013)
Mi a jó házasság titka?
Egy új bejegyzés formát is indítunk, amiben egy adott kérdésre válaszolhatnak 6-7 mondatban a felemelkedés olvasói. Témától függően meg is keresünk jó példákat mutató embereket, akik az élet fontos kérdéseire válaszolnak. A KÖRKÉRDÉS-ben megosztjuk a jó tapasztalatainkat, véleményeinket és ebből áll össze majd a bejegyzését. Ez az új KÖRKÉRDÉS forma talán szokatlan és nagy bátorságot igényel, de biztos sokak gazdagodnak majd általa, hisz a válaszokat az élettapasztalat írja majd!
Mi a jó házasság titka? Mit tehetek, (vagy teszek) hogy nagyobb összhang és szeretet legyen a kapcsolatban? Milyen hétköznapi “praktikákkal” fejezem ki, hogy a házastársam milyen fontos számomra?
A felemelkedes.eu@freemail.hu -ra vagy a felemelkedés facebook oldalra várjuk a válaszokat. A honlap bejegyzésére persze nem adjuk ki a személyes adatokat, csak azt kérjük, hogy legyen keresztnév, hány éve házasok, hány gyermekük van.
————————————————————————————–
Zsolt, 7 éve vagyunk házasok, 2 és fél gyermekkel. 🙂
Nagyon nehéz működő, hasznos recepteket adni, inkább csak tanmeséket, példákat érdemes közé tenni, olyen Pl. a meghallgatás is. A Férfiak többsége nem úgy működik, hogy értékelje, feldolgozza a Nők beszédkényszerét. A Nőknek szükségük van arra (főleg, ha éppen Anyák, és a napjaik a gyerekekkel összezárva telnek, ahol nincs lehetőségük értelmi szintjüknek megfelelő társalgást folytatni), hogy kibeszélhessék a napi problémákat, gondokat, történéseket. A Férfi leül a TV/számítógép/könyv, stb. elé, belebambul a megszokott dolgokba, és ezzel feldolgozza a problémákat, eseményeket. A Nőknek beszélniük kell! Ha nem beszél, mesél ott már bajok lehetnek. Tehát esténként időt kell szánni arra, hogy a Nő elmondhassa a bánatait, örömeit, érzelmeit. Nem vár megoldást, segítséget a Férfitől, (hiszen ő megoldja a problémát) csak megerősítésre van szüksége és hogy kibeszélhesse magából az érzelmeit. Nem kell vitába keveredni, okoskodni, magyarázkodni, ilyenkor pár jó szó, ölelés, simogatás megnyugtatja a Nőt és a lelkét.
Mi a jó házasság titka? A türelem, az alkalmazkodóképesség, a kompromisszumkészség és a humor. Mit tehetek, (vagy teszek) hogy nagyobb összhang és szeretet legyen a kapcsolatban? Munkamegosztás, figyelmesség, törődés, meghallgatás, segítség. Milyen hétköznapi “praktikákkal” fejezem ki, hogy a házastársam milyen fontos számomra? Figyelmes ajándékok, kényeztetés, felajánlott segítségek.
————————————————————————————–
A goethei beszélgetés művészete
Hogy mi dolgunk a világban? Például beszélgetni a másik emberrel! Beszélgetni? Igen. Csak nem úgy, ahogy megszoktuk: miközben a másik ember beszél, mi a saját belső monológunkra figyelünk, abban élünk, s alig várjuk, hogy ki is mondjuk azt. Mert folyton közölni akarunk. Hallgatni olyan nehéz, s közbevágni a legkönnyebb. Odaadással figyelni pedig talán a legnehezebb. …
Amíg elgondolkodunk, – ki-ki a maga beszélgetési szokásain -, én összegyűjtöm mindazt, amit Goethe írt le az igazi beszélgetésről. A társalgás Goethe szerint a művészetek művészete. Azokban a műveiben, amelyekben erről említést tesz, úgy ábrázolja a társalgást, mint rendkívüli rangú és tiszteletre méltó dolgot. A zöld kígyó és a szép liliom című mesében is ezt teszi:
“- Honnét kerültél ide? – kérdezte az aranykirály.
– Az aranytermő hasadékokból – válaszolta a kígyó.
– Mi ragyogóbb az aranynál?
– A fény.
– És mi üdítőbb a fénynél?
– A beszélgetés.”
Aligha számítottunk erre a válaszra, különösen, ha a társalgáson valami hétköznapi kikapcsolódást vagy még inkább haszontalan, fölösleges fecsegést értünk, hiszen ezen az alapon nem is érthetjük a kígyó válaszát. Goethe kora óta a beszélgetés fogalma igencsak más lett, ez akkor válik még világosabbá, ha felidézzük a korábbi századok szalonjait, ahol nagy elmék jelentős beszélgetésekre gyűltek össze. Ezeknek az összejöveteleknek a mai társadalmi gyakorlattól teljesen eltérő rendje volt, akkoriban fegyelmezetten társalogtak. Egy közös eszme köré építették a beszélgetést, amelyet kölcsönös erőfeszítéssel gazdagítottak, nehogy kiüresedjenek. Az pedig, hogy egymás szavába vágjanak, vagy eltérjenek a témától, elképzelhetetlen volt. A téma csillaga a fejek fölött állt, mintha egy kristályokkal kivert ékkő lett volna.
A „Goethe-i társalgás” célja ugyanis az emberi létezés teljességének megszólítása! Itt a beszélgetők arra törekszenek, hogy belépjenek az élő gondolatok napfényes birodalmába, ahol a gondolkodó teljes lényét a megismerés mércéjeként használja, ahol – amennyire gondolkodása megengedi – alkotó szellemként veszi ki a részét a kozmosz teremtő folyamatainak továbbviteléből. “Adj, hogy adhassak néked! Adj a kútból, ami az életet adja néked, és néked adom életem vizét.” – mondja Krisztus a szamaritánus asszonynak a kútnál. Mit jelent ez? Megmutatni valamit abból a belső kútból, ami életünket táplálja. Bátorságot meríteni bensőnk megnyitásához.
Milyen tehát az igazi beszélgetés? Az igazi beszélgetésben valóságos hatalom rejlik. A gondolatokat nem mi, emberek kreáljuk agyunkban, hanem létezik egy élő-eleven „eszmevilág”, és amikor gondolkodunk, eggyé válhatunk ezekkel az eszmékkel. Az igazi beszélgetéshez együtt kell belépnünk ebbe a közös világba. Ha sikerül mindnyájunknak az adott témára irányítják intuitív érzékelésünket, sajátos, megtermékenyítő légkört teremthetünk ezzel minden résztvevő számára. Ez a gondolatok világa felé forduló érzékeny nyíltság a természetfeletti világra irányuló odafigyelés az, amibe a résztvevők belépnek. Egy ilyen helyzetben az emberi tudatállapot úgy formálódik, hogy kivételes esélyt ad arra, hogy a tartalom maga az élet legyen. S ha kivesszük a részünket ebből az isteni táplálékból, kivesszük a részünket a szellemi egységből is.
Goethe a társalgást a művészetek művészetének tekinti. Ha ez tényleg így van, és valóban erre törekszünk, akkor vajon ennek gyakorlása mit vár el tőlünk? Biztos, hogy a számtalan lelkes próbálkozás önmagában nem elég. Hiszen a legnemesebb tartalmak is semmivé válnak, ha nem kapnak megtartó formát. Ha lelkeinkből meg tudjuk formálni ezt a bizonyos megtartó kelyhet, akkor átélhetjük azt, a középkori legendától a napjainkig a Grál-tapasztalatának nevezhetünk. Itteni jelentésében a forma leginkább belső, lelki feltételek megvalósítását jelenti. A legfontosabbak ezek:
* Közös téma, közös ügy
* A kereső magatartás (felkészülés)
* A téma iránti szeretetteljesség
* Lelki-szellemi ráhangolódás – a találkozó mint ünnepi pillanat
* A fecsegéstől és az érzelgősségtől való tartózkodás
* A csend elviselése
* Önös természetünk teljes feláldozása
Tudatában kell lennünk annak, hogy a „gondolatok világa” a küszöb átlépése előtt azt kívánja meg tőlünk, hogy olyan lelkesedéssel törekedjünk az adott dolog legkisebb részleteinek megismerésére is, mint amilyen mértékben tudást akarunk szerezni róla. Emlékezzünk csak Krisztus idevonatkozó ígéretére: “Keressetek és találtok. Kopogtassatok és megnyittatik tinéktek.”
A gondolatokat először úgy kell felfognunk, megértenünk, ahogy a gyerekek szokták, mert csak így kelhet ki valami a gondolkodó lelkének fészkéből. Ennek érdekében tanácsos előre lefektetni a találkozó témáját, hogy a csoport minden tagja úgy élhessen együtt a témával, mint fejlődő, közös üggyel. (Ekkor mindenkinek alkalma van újabb ismereteket gyűjteni a témától függően megfigyeléssel, tapasztalatgyűjtéssel vagy olvasás által, és átgondolni azokat.) Ahogy a találkozó napja közeledik, úgy kell magunk elé idéznünk az eljövendő összejövetelt, mint a fény ünnepét, akkor valódi emberi találkozások jöhetnek létre a közösségi életben. A fecsegéstől való tartózkodás egyfajta tanulás. A csendnek egy nagyon sajátos tisztelete és elfogadása lesz a – témára koncentráló – beszélgetés a feltétele. A nyílt “hátra arc” vállalását jelenti a már megszokottal szemben. A beszélgetés tehát legalább annyira múlik azon, hogy mennyire tudjuk megóvni a csendet, mint azon, hogyan beszélünk.
Goethe úgy látta: a művészet ismérve az, hogy szükséglet. “Szükségleteink vannak, tehát művészetekkel foglalkozunk.” A párbeszédnek egy fejlődő, élő szervezethez kell hasonlítania, tudva, hogy minden része szükséges az egyensúlyhoz. Az igazi párbeszéd elérése tehát azt jelenti, hogy az intuícióból vesszük a beszélgetés “építőanyagát”. S hogy ezt a magasságot elérhessük, személyes, érzékeny önös természetünk darabkáit fel kell áldoznunk. Csakis az önzetlenség találja meg a beszéd a szükségletté válás ösvényét, embertársainkkal való igazi közösséget.
Ki vezeti a beszélgetést? A beszélgetés fentiekben megmutatott művészi útja szöges ellentétben van azzal az igazán modern közösségépítő koncepcióval, amely a párbeszéd kialakításában egy vezetőre támaszkodik. A valódi Grál kehely- befogadó tudatállapot azt követeli meg, hogy nagyon aktív és felelős személyek odaadással figyeljenek egymásra. Ekkor egy magasabb erő lesz a vezető, aki az emberi szabadságot nem korlátozza, hanem a moralitásba emeli a beszélgetőket. Ezzel a figyelemmel újra és újra próbálkoznunk kell. S nem kell más hozzá, csak aktivitás és az út tisztán tartása annak tudatában, hogy: “Ahol ketten vagy többen összegyűltök az én nevemben, ott köztetek vagyok.”
A jelenlétbe vetett bizalmat leginkább úgy erősíthetjük, ha beszélgetőtársunkra mindnyájan úgy figyelünk, hogy szavaiból a szellemi világ üzenetét megérthessük. Nagy tisztelet kell ehhez, és ahhoz is, hogy – a feltoluló reakciók teljes visszaszorítása után – lelkünket egyfajta melegággyá alakítsuk, melyben társaink ötletei rendre kisarjadhatnak. Szó sincs arról, hogy a hallgató akár a legkisebb mértékben is feladja saját ítélőképességét. Ellenkezőleg! Tegye csak mérlegre mindazt, amit hall! Ezt azonban korszerűen tegye, méghozzá úgy, hogy mindenek előtt megtisztítja magát a szimpátiától és antipátiától annak érdekében, hogy magát olyan tökéletes “rezonánsszekrénnyé” tegye, amelyben a beszélő szavai igazan vagy hamisan csengenek. Így aztán a beszélő olyan helyzetbe kerül, amelyben önmagát figyelve saját mondandóját is felméri, mérlegeli. A korrekciónak – amin itt ráismerést, fölismerést értünk -, van helye, anélkül, hogy az a másikon való ítélkezéssé válna. Az ítélkezés minden esetben leállítja azt a folyamatot, amelyben gondolataink igazi érett rüggyé fejlődhetnének.
Gyakran feltett kérdés azok körében, akik a tudományos okfejtő beszélgetés iránt érdeklődnek, hogy hogyan válasszanak témát. Nyilván a szokásos önkényes módon ez nem megy. Úgy nem lehet, ahogy az a szalonokban feltehetően történt, hogy ti. az intellektuálisan éppen legizgalmasabbnak tűnő kérdést igyekeztek megtalálni, de úgy sem lehet témát választani, ahogy manapság a beszélgetőkörökben megy, hogy valaki rábök az időszerű kérdések lajstromára, kiemelve abból a legidőszerűbbet. Sokkal helyesebb felkutatni és napfényre hozni a résztvevők lelkének mélységeiből az ott horgonyzó kérdéseket. Kérdéseket, amelyek leginkább a szívnek a dolgokkal való kapcsolatából fakadnak, s amelyeket a szellem idéz elő igazából, s éppen azért telis-tele vannak élettel és tűzzel, mert a puszta intellektusnál egy kissé mélyebben gyökereznek. Ezek saját vitalitásuknál fogva igényt tartanak arra, hogy a beszélgetés teljes figyelemmel forduljon feléjük.
Egy téma néha annyira eleven és életerős, hogy képes hosszú időn át fejlődve és átalakulva terítéken maradni, s a kutatás középpontjában állani. Az efféle témák különösen értékesek, mert ezek alkalmasak arra, hogy akár egész életen át tartós szellemi hatást gyakoroljanak a közösség tagjaira, s az is látható, hogy az ilyen lezáratlan, feloldhatatlan beszélgetések milyen nagy mértékben erősítik a résztvevők társalgását. A beszélgetés felépítése és az időkeret nagyon fontos dolog. Ahhoz, hogy a társalgás művészi alkotássá váljék, lényét egyfajta vázra kell felépítenünk, máskülönben alaktalanná torzul.
Könnyen előfordulhat, hogy a szigorú időhatárok miatt attól félünk, hogy elmarad közlendőnk alapos kifejtése. Ez a félelmünk azonban alaptalan. A festő tehetségét sem a vászon mérete határozza meg. Az időbeni korlát minden művészetben inkább ébresztő, tudatosságot előhívó hatású, élesíti az éberséget és a megnyugtató lezárásra koncentrál, így a beszédkompozíció mindig intuitív módon alkalmazkodik az adott időbeli korlátokhoz. Ha arra törekszünk, hogy a kompozíciónk mindig egység maradjon, s minden a megfelelő helyre kerüljön, a beszélgetőkörnek mértéket kell szabnia a beszélgetés folyamatát illetően annak érdekében, hogy megőrizze ezt az egységet.
Mire figyeljünk még? Tegyünk különbséget a beszélgetés és a vita között! A még oly magas fokon, csiszolt elmével vitatkozó emberek között is alig akad olyan, aki lelkiismeret-furdalást érzene azért, mert mellébeszél. A vitának alapja ugyan az intellektus és az intellektuális gondolkozás, de természeténél fogva magára az elkülönülésre törekszik. A társalgás esetében más a helyzet, mert abban a látás és a belátás a szíven át megy végbe, s így válnak az intellektus szerveivé, mivel a szív az egységesülés felé hajlik. A beszélgetőkörnek egyfajta varázskörré kell válnia, ahol a Grálkehely-teljességnek a legkisebb megtörése is ahhoz vezet, hogy a jelenlévő értékes fényszubsztancia, amit maga a találkozó hívott életre, egyszerűen elapad.
Végül…Sokan úgy vélik, semmilyen beszélgetés nem érhet fel egy ragyogó ívű előadás inspiráló hatásával. S ezért persze úgy gondolják, hogy minden társalgás csupán időpocsékolás, s ezért sokkal helyesebb a drága időt tanulmányok, előadások olvasására vagy hallgatására fordítani. Kétségtelen, hogy az előadások igen fontos szerepet játszanak életünkben. A jó előadó ugyanis igen csak gyötrelmesen készül föl arra, hogy a szellemi szubsztanciát a hallgatóság koncentrált figyelmének megnyerése és megtartása által eljuttassa hozzájuk. Ez olyasmi, mintha valaki elé odatennénk a készételt, amit csak meg kell ennie. De folytatva az analógiát, azt is mondhatnánk, hogy az, aki állandóan csak az előadásokra jár, az mindig vendéglőben eszik, s így az otthoni főzés művészetét sohasem tanulja meg. Az ilyen életmódban van valami nagyon egyoldalú. Nemcsak azért mert kiküszöböli a felelősségérzetet és kizárja a teremtő, kreatív növekedés lehetőségét, hanem azért is, mert gyermeksorban tart vissza: függő helyzetbe hozva bennünket éppen akkor, amikor az emberi fejlődésnek egyik legfontosabb állomásához jutottunk, amikor is az egyéneknek már adott a fejlődés lehetősége ahhoz, hogy az igazságot úgy fedezzék fel, hogy ehhez saját maguk aktivitását használják eszközül.
A goethei társalgás feladata, hogy általa megtaláljuk az ideális fejlődést ehhez a napjainkban egyre fontosabb képességünkhöz.
Gergár Mária – Marjorie Spok után szabadon
A „jó” és „rossz” a népi gondolkodás szerint
Amikor először találkozom valakivel és megkérdezi mivel foglalkozom, azt válaszolom, hogy elsősorban néprajzot tanulok az egyetemen, mert hát ez az igazság. Általában az emberek ilyenkor elnézően mosolyognak vagy megkérdezik, hogy mégis mi lesz így belőlem. Számtalanszor végighallgattam, hogy nézzek jobban szét, mert a múzeumok be fognak zárni, az iskolákban nincs nép és honismeret tanítás, hogy a tudományos pálya telített és különben is mit is tanulsz te pontosan?
Erre bizony nehéz futtában válaszolni. Ehhez el kellene menni az Őrségbe, a Felső- Tiszavidékre, el kellene kirándulni Erdélybe, be kellene járni az Alföldet és a többi tájat, majd le kellene ülni egy nagyon régi ház tövében és szétnézni. Kevés olyan dolgot látnánk, amire rámutathatnék, hogy „na itt, ez az, ez az a régi dolog amiről tanulok!”. De lenne idő mesélni arról, hogy mit is ismerhetünk meg a néprajz által. Ez egy nagyon hosszú beszélgetés lenne, amibe most éppen hogy belekezdünk.
A 19. század óta, amikor elkezdett a felső középosztály érdeklődni a népi kultúra iránt, háborúk pusztították végig a falvakat, gazdasági és politikai rendszerek váltották egymást. Eközben a két kézzel, földből alkotott része a világnak lassan elkorhadt. A tudomány ennek szemtanúja volt és igyekezett összegyűjteni tőle, róla mindent, amit csak tudott. Ma már csak emlékeit láthatjuk a tájban ennek az elmúlt időnek, amit a néprajz szeretne megőrizni és megérteni. Rajta keresztül bepillantást nyerhetünk abba a világba, gondolkodásba, ami a modern, gépesített társadalom előtt, majd mellett létezett, a maga nemesen egyszerű bölcsességével. Általa megismerhetünk egy olyan egyetemes gondolkodás és életmódot, ami magában foglalja az ősi szimmetriát, és ami az állandó egyensúlyra törekszik.
A paraszti gondolkodás szerint a „jó” és „rossz” osztja ketté a világot. Minden jó, ami termékeny, ami biztonságos, ami ismerős, ami tiszta, ami „belül” van. A szerelem és házasság, a család jó és fontos, mert termékeny. Élet születik belőle, akár csak a munkából, amit a család együtt végez, magukért, egymásért, a létért. Az otthon jó, mert biztonságos. Kezek építették a földből, a természetből olyanná, amilyenre szükség van. Az otthon „ismerős”. Nap, mint nap azért is dolgoznak, hogy az otthon rendezett, takaros legyen. A tiszta otthon tiszta lakókat feltételez kívül belül egyaránt. Aki ápolt, rendes, az szorgalmas, így termékeny is. Ami tétlen, lusta az rossz, mert terméketlen, olyan, mint a halál. Nem dolgozni, restül élni haszontalan. Munkával rendezetté lehet tenni a környezetet, ismerőssé, biztonságossá, a tétlenség viszont káoszt szül.
A jó és rossz fogalma magában foglalja a rendet és a káoszt. Minden rendes, ami jó, biztos és minden kaotikus, ami rossz és bizonytalan. E kettő közt fenntartani az egyensúlyt, káoszból rendet teremteni az egyik legfontosabb cél, ahogyan az elvadult földet is feltörik, megművelik, általa rendezetté teszik.
Az emberélet során is a rend megteremtésére törekedtek. Lineárisan elképzelve az évek múlását és magát az emberéletet ünnepekkel és fordulókkal bontották szakaszokra. Évente közösségi és egyházi ünnepek váltották egymást. Például a farsang, Húsvét, Pünkösd, Szent György napja, ősszel Szent Vendel napja, a téli Luca nap, Karácsony és az újévi köszöntések szokásai választották el a dolgos hétköznapokat, az évszakokat és időszakokat. Egy-egy ember élete során a közösségi ünnepek mellet saját életének fordulóit is szokások tagolták. A keresztelő, legény/leányavatások, házasság, az asszonyavatás tette periodikussá az idő múlását. A hétköznapok és a múló évek közé ékelt ünnepek, népszokások ideiglenesen megbontották azt a rendet, amiben általában életek. A rend megbontása, az ideiglenes káosz, mint a munka felfüggesztése, csak átmeneti állapot volt. Például farsangi mulatságokat a böjt követte, de ezzel együtt a tavasz is, a munkaidőszak kezdete, a rend helyreállásának ideje. Az emberi élet során a fordulók övezte rítusok átmeneti káoszt okoztak az adott személy hétköznapjaiban. A legény/leány avatások, a lakodalmak mind átmeneti felfordulással, mulatsággal jártak azért, mert azt követően az újra helyreállt rendben az avatott már új szerepet töltött be a közösségen belül.
A szimmetrikus gondolkodásban mindennek meg van az oka, a célja és következménye. Mindenben az egyensúlyra törekszik. Olyan egyetemes harmóniát hordoz, amit a folyton változó, rohanó jelenben kezdünk elfelejteni. Nincs megfogalmazva az az alapelv, ami rejtve, de áthatja az egész gondolkodást. Ez pedig a kölcsönös felelősségvállalás. Felelősség a környezetért, egymásért, azért, hogy egy emberélet legyen teljes a születéstől a halálig. A felelősség a közösségtudatból, a környezettől való függésből és az egymásrautaltságból fakadt. Az egyetemes rend szerint élni, egyenlő volt felelősségteljesen élni. Az idősebbek célja volt mindezt megmutatni, átadni gyermekeiknek. Ez a generációkon át mesélt tudás biztonságossá, érthetővé tette a világot azok számára, akik nem tudtak sem olvasni, sem modern eszközökön keresztül tájékozódni. A természettel összhangban, életük szervesen összekapcsolódott a környezetükkel, nem fölé rendeltjei, hanem részei voltak annak. Abban a szimmetrikus rendszerben, amit a jóról és rosszról alkottak, annak ők maguk is részei voltak, magukhoz képest viszonyítva a szimmetriát. Ez a jelképes középpontban való lét viszont nem egy fajta piramis csúcsa, hanem egy képzeletbeli gömb közepe, ahol minden a megfelelő helyen és egyensúlyban van egymással.
Molnár Csenge
Néprajz szakos hallgató
A község aki a saját lábára állt
E rövid írásban egy kis községre, Rozsályra szeretném felhívni a figyelmet. Országunk keleti csücskében, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében fekszik, és mára szinte mindenben önellátóvá, önfenntartóvá vált. A nagyjából nyolcszáz lakosból álló község egy 2500 fős településnek megfelelő intézményrendszerrel büszkélkedhet helyi tévével, gázzal stb.
Példás mindaz, amit itt a rendszerváltás óta elértek. Jó, ha minél többen megismernek ilyen sikereket, mert ebből erőt és ötletet nyerhetünk. Talán nem is kellett hozzá olyan különleges „tudomány”. Jó döntések, leleményes és kitartóan dolgozó, közösségépítő emberek, és mindenekelőtt tevékeny, vállalkozó szellemű polgármesterek. Amikor 1992-ben felbomlott a rozsályi termelőszövetkezet, a föld egy részét nem adták magángazdáknak, hanem 85 hektárt megtartott belőle az önkormányzat. A föld lett a későbbi siker objektív feltétele. 1993-ban létrehoztak egy alapítványt, amely a föld nagy részének bérlője lett. Az alapítvány és az önkormányzat azóta is szoros együttműködésben, összehangoltan dolgozik a község, az ott élők érdekében.
A földeken elsősorban takarmányt termesztenek állattenyésztéshez, de gyümölcsöket és zöldségeket is közétkeztetésre. A községnek állataik is vannak. Póni lovakkal dolgoznak a földeken és szekerek elé fogják őket, ha például tűzifát kell szállítani. A pónikon a gyerekek lovagolhatnak is a testnevelés órákon. Vannak MTZ traktoraik és egyéb gépeik is, amelyekkel a munka egy részét elvégzik, és ha kell a műhelyben ki is javítják. Az önkormányzat és az alapítvány, ha kell, besegít a magánföldek művelésébe is kedvezményes szántással. Vannak sertéseik 70 és 100 darab között, amit a saját vágóhídjukon dolgoznak fel. A sertéstrágyát visszaforgatják a földbe növelve a talaj termőképességét, amelyen a takarmányt és a zöldségeket termelik. A helybéliek kedvezményes áron vásárolhatnak sertést, amit a vételár feléért már elvihetnek. Az ár többi részét később kell kifizetniük.
A nemrég létesített gyümölcsös bekerítése közben merült fel az ötlet, hogy jó lett volna a betonoszlopokat sem megvenni. Létrehoztak egy betonüzemet, amely ma már nemcsak a helyi lakosok számára dolgozik, hanem külső eladásra is, ahol térköveket is gyártanak. Rozsályon kedvezményes tűzifa vásárlási lehetőség is van, amivel sikerült tizedére visszaszorítani a falopásokat. Az energiaellátást is helyileg kívánják megoldani. Az általános iskolában már állnak a venyigekazánok, amelyeket a gyümölcsfák metszéséből származó ágakkal fűtenek. A községnek két éve venyigebálázója van, amellyel már másfél évre elegendő bálát állítottak elő a fűtéshez. A faluban rászorulók sem fagynak meg télen, hiszen lakásfenntartási támogatásként ebből kapnak tüzifát.
A község alapítványa nonprofit alapon szociális boltot is üzemeltet, ahová a helyi lakosok, sőt akár a környékbeliek is bevihetik terményeiket, és ezért nem kell fizetniük semmit sem. A megtermelt zöldségek az üzlet közepén, kis faládákban vannak kiállítva a termelő nevének és címének feltüntetésével. A boltban elkelt termények árát azután a termelő kapja meg. Az önkormányzatnak 120 állandó alkalmazottja van, 48 közmunkás. Stolyka Zoltán a falu polgármestere igyekszik a régmúltban is jól bevált módszereket alkalmazni, amik megvalósíthatók helyi szinten. Ezek legfőbb alapelemei: a helyi mezőgazdasági termelés, helyi fogyasztás, a közvagyon megtartása, közösségépítés, szociális alapú gazdasági felfogás, és a kultúrális hagyományok ápolása.
Magyarország alapvetőleg mezőgazdasági termelésre a legalkalmasabb, (ilyen kicsiben Rozsály is) ezért az állattenyésztés és növénytermesztés lehet az alapja a munkahely teremtésnek. A megtermelt élelmiszerekből az iskolai konyhán készítenek ételt, amelyet a gyerekek ingyen kapnak meg. A szülők (vagy nagyszülők) termelik meg az élelmiszert, ami egyrészt munkahelyet teremt, másrészt amikor a gyerek az iskolában ebédel, az jut eszébe, hogy milyen szeretettel és munkával dolgoztak a szülei, hogy ő finomat és egészségeset ehessen. Ez egy nagyon szép organikus folyamat! Rozsálynak nincsenek nagyra törő terveik, de tervezik, hogy további vállalkozásokba fognak. Mi a Rozsály titka? Rendszerszemléletű gondolkodás, közösségi élet, termelő- munkaalapú gazdaság és ezt a hármat pedig összeköti a tisztesség!
Gellért Ferenc
Önnevelés játékosan
Amikor a nevelés szót meghalljuk, akkor általában arra gondolunk, hogy a szüleink vagy valamilyen pedagógiai intézményben valaki nevel bennünket. Amikor már felnőtté váltunk és az iskoláinkat magunk mögött hagytuk, akkor ki nevel bennünket tovább? Felnőtt korban már nincs is szükség a nevelésünkre? Azért azt nem képzelhetjük komolyan, hogy a nevelés csak nagykorúság eléréséig tart. 🙂 A gyermekkorunkban nagyrészt mások neveltek minket, de a felnőttnek már saját magát kell tovább nevelnie! Egy hasonlattal élve ez olyan, mintha a szobrász lenne a kőtömb is, meg a művész is egyben, és önmagát faragja meg, egy művészi alkotássá. Az önnevelés persze nem könnyű feladat, a kalandvágyók talán előnyben vannak. Aki pedig nem kalandvágyó alkat, az inkább barátkozzon meg az önnevelés küzdelmes és szép mivoltával. Az életútjában úgyis nap mint nap szembe fogja találni magát önmagával.
Milyen ember leszek ha majd felnövök? – Ezt talán mindenki megkérdezte magától gyermek korában. – Miért ne tehetnénk fel ezt a kérdést most is: Felnőttként milyen ember szeretnék lenni, milyen irányban fejlődjek tovább? Beismerhetjük, hogy nem nagyon szeretünk változni, kényelmesebb megtartani a rossz szokásokat mint átalakítani azokat jóvá. Mégis van három lehetőségünk, arra hogy változzunk, fejlődjünk: a szenvedés, az öröm, és a tudatosság. A szenvedés a leggyakoribb, azáltal már biztosan hajlandóak vagyunk változni. Az öröm fényéből is erőt meríthetünk (leginkább az alkotás öröméből) a változásra, ez a legszebb legszelídebb formája a változásnak. A tudatosság, az intuíció általi önnevelés pedig a legnehezebb, viszont a leghatékonyabb elősegítője a fejlődésünknek. Ez változás úgy jön létre, hogy a gondolkodásban egy nagy felismerés, belátás, megértés felvillan, de olyan erősen, hogy az, áthatja embert egészen az akaratig. Tudatosság által kerülhetünk el sok értelmetlen problémát, felesleges összeütközést. A sorsunkban lévő kuszaságokat, válságokat is, csak értés-felismerés alapon oldhatjuk fel. Sokszor érezhetjük azt, hogy eltévedtünk az éltünk erdejében. Dante az „Isteni színjáték” művét ezzel a kereső kilátástalan hangulattal kezdi.
“Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.
Ó, szörnyű elbeszélni mi van ottan,
s milyen e sűrű, kúsza, vad vadon:
már rágondolva reszketek legottan.
A halál sem sokkal rosszabb, tudom.
De hogy megértsd a Jót, mit ott találtam,
hallanod kell, mit láttam az úton.
Akkortájt olyan álmodozva jártam:
nem is tudom, hogyan kerültem arra,
csak a jó útról valahogy leszálltam.
De mikor rábukkantam egy hegyaljra,
hol véget ért a völgy, mély, mint a pince,
melyben felébredt lelkem aggodalma,
a hegyre néztem s láttam, hogy gerince
már a csillag fényébe öltözött,
mely másnak drága vezetője, kincse.”
Nem tudjuk, hogy kik vagyunk, hová tartunk, milyen hivatást válasszunk, kit válasszunk életünk társának. Érezhetjük úgy is, hogy kevés az állandó biztos pont az életünkben. A “sűrű sötét erdőből” a kivezető út, a támpont (képiesen) egy fényes csillag Dante szerint. Hogyan találom meg a fényes csillagomat? A kilátástalanságban, a céltalanságban sok kérdés merülhet fel: És ha rosszul döntök, mi lesz az életemmel? Szeret úgy igazán egyáltalán valaki? Vajon én tudok figyelemben szeretni másokat? Hogyan találom meg valódi utamat? Ehhez segíthet három kérdéskör (rajt-cél-út) játékos, de tudatos átgondolása. Ha önismereti szempontból valamelyik kérdésre, nem tudunk világos konkrét választ megfogalmazni, akkor nagyon nehezen található meg a valódi életcél. Ha megtaláljuk életünkben, a tudatos biztos pontokat, akkor meg is lesz eredménye. Ilyen eredmény például, hogy megelégszünk az életünk lehetsőségeivel, sőt boldognak érezzük magunkat! Íme a három segítő kérdéskör:
1. Milyen a jelenlegi helyzetem, mik a tények amikben élek? Mi a rajt ahonnan elindulok?
2. Mi a célom, mit szeretnénk elérni? Milyen irányba szeretnék haladni?
3. Mi az út a rajttól a célom eléréséhez? Hogyan jutunk el a jelenből a jövő felé?
Lehet, egy olyan segítő kérdést is feltenni, hogy: Milyen hivatást, munkát végeznék, mit csinálnék a legszívesebben az életemben, ha pénzügyi-anyagi dolgok nem befolyásolnának?
Sokszor vagyunk úgy, hogyha görcsösen keresünk választ, a kiutat a “sötét erdőnkből”, akkor még jobban eltévedünk. Ha szabadon játékosan állunk hozzá, akkor meg sikerül megoldást megtalálnunk! A megoldás felismerésében az értés fényével együtt az öröm fénye is betölt bennünket. Ez a fényerő, ami már bennünk felgyulladt, elég intenzív ahhoz, hogy szelíden szétfoszlassa a kétely meg a kétség sűrű sötét felhőit. Kedves Olvasó, ha van kedved egy kis önismereti játékra, akkor vegyél elő egy papírt és egy írószerszámot! Kérlek írd le egy papírra azt a 12 fogalmat ami számodra az életedben a legfontosabb! A többi 3 útmutatást halványan írom, hogy ne lehessen ideje korán elolvasni. A cursor kijelölésével könnyebben láthatóvá válik az írás.
1.
Ahhoz hogy az igazán fontos értékeket megtaláljuk, meg kell tapasztalnunk a hiányukat is! A tizenkettő legfontosabb szóból mondj le ötről, húzd ki!
2.
Már csak hét maradt, ami a legfontosabb számodra. Lehet, hogy nehéz döntés volt lemondani öt fontos dologról, de most még négy fogalmat is húzz ki a hétből!
3.
Ezek szerint élsz, efelé halad az életed? Ez a három szó a te vezérlő csillagod, ami segít abban, hogy mi felé neveld önmagad. Jó utat!
Csanádi József
Novellaszerűség szokatlan témával, szokatlan formában.
Az elfeledett szó
Az első osztályban emberi lélektan óra folyik. A kis lurkók szinte isszák a tanárnő, Annaél szavait. Vagy mégsem mindenki? Az utolsó padban ki az, az ábrándozó? Ő is figyel, de nem az óra anyagára, hanem valami távoli zengésre. – Talán valamelyik kórus próbál a dalteremben? – teszi fel a kérdést magában.
– Nagyon izgalmas dolog lehet! De meglesném honnan is jön ez a dal! Ez nem is dal, inkább egy szózat!
Olyan furcsa, még sosem hallottam ilyet! Szomorú s egyben örömteli. – Nem tétovázik, kisurran az osztályból, a jó diákok persze tovább nézik, ahogy Annaél tanárnő az emberi félelmekről és a reménytelenségről a táblára ír. Így senki nem veszi észre a kis kisurranót. (De ne legyünk ebben teljesen biztosak, mert az élet még hozhat meglepetéseket!)
Észrevétlenül oson a folyosón. A csalódást persze nem kerülheti el, hiszen amikor a dalteremnél hallgatózik csak a csönddel találkozik. Izgatottan teszi fel a kérdést: – De hát mi ez?! És honnan áramlik felém? – A kíváncsiság erősebb a szabályoknál, ezért még az iskolából is képes megszökni. Nem gondol a következményekre, csak egy dolog ég benne: Megtalálni a hang forrását. Kis idő múlva meg is találja. Ahogy közeledik a hangforráshoz, olyasmi tárul elé, amiről még nem is hallott, így aztán fogalma sem lehet róla! Egy hatalmas nyitott kaput lát. A kapun túl nem lát semmit, hiszen ott sötétség van. A kapu két szárnya előtt egymással szemben két oszlopban állnak. Néhány ismerőst felismer, ők zengik a szózatot. A kis szökevény csodálkozva nyitja szóra a száját.
– A dal látható. Ez a szózat fénylik. – Révülten nézi az eseményeket. Ahogy a két sor egymással szemben árasztja ki hangjait kissé felfelé a fényhangjuk középen összeér, majd boltívvé alakul. A látvány egy hatalmas fényes csarnokhoz hasonlít, a végén persze ott tátong az átláthatatlan kapu. A kis rosszcsont nem tudja mit is gondoljon erről az egész eseményről, csak földbegyökerezett lábbal, torkában dobogó szívvel áll. Így is állt volna talán még sokáig, ha meg nem fogja valaki nagy puha kezével a vállát.
– Berciél, jól vagy? – szólt a hang felülről.
Nyugodtan megfordulva néz hátra, majd köszön az ismerősnek:
– Jó napot Samuél bácsi! Nem tudom mi ez, de nagyon szép!
– Igen az!
Kis szünet után, miközben együtt álmélkodnak, megszólal Samuél:
– Neked nem az iskolában kéne lenned?
– Hát igen, de… Szóval…
– Na jó, most már mindegy, nem kell magyarázkodnod – legyint Samuél bácsi .
Miközben ott állnak, a kapuból belép valaki. A formája elmosódott. Sötétség burkolja be a testét. Megdöbbenve egyhelyben áll. Nem tudja hová került, a bizonytalanság kissé megbénítja. Lassan, nehézkesen elindul. Olyan, mint a gyermek, amikor járni tanul, még nem érzi az erők törvényszerűségét. Kis csend után a szökevény Berciél Samuéltől megkérdezi:
– Samuél bácsi, ki az a valaki, aki bejött a kapun?
– Íme az ember!… Őt Fanninak hívják.
– Jé! Hát ilyen az ember???
– Nézd csak Berciél, a sor végén valaki várja őt!
– Igen, őt ismerem: Fanniél!
Majdnem kiáltott is neki, de valami belülről nyugalomra intette őt. Nem kiáltott, mert látta, hogy Fanniél elindul az ismeretlen ember felé. Fanni nagy sóhaj után elmosolyodott, úgy ahogy a rég nem látott barátok teszik. Erre a gesztusra Fanniél egy öleléssel válaszol. Berciél számára Fanni most már nem ismeretlen.
Ahogy nézi őt, látja a szétfoszló félelmeit, bizonytalanságát, helyében nyugodt öröm ébred.
– Én is úgy megsimogatnám! – óhajtozik Berciél.
A tapasztalt Samuél most először töri meg szűkszavúságát:
– Tudod kis lurkó, majd, ha a szárnyaid megnőnek, te is ezt fogod tenni. A részvéted segítség lesz majd egyvalakinek. Sokszor meg fognak bántani, sőt a védenced letagad majd, talán gyűlölni is fog. Ennek ellenére, a szereteted kegyelem lesz számára.
– Samuél bácsi, miért ilyen összetörtek az emberek, mire ideérkeznek? Miért ilyen megszürkültek?
– Amikor ezen a nagy kapun kilépnek még bizalommal keresik a jót. Később ezt elfelejtik, jobban bíznak a múlandóban, mint az állandóban. A múlandó persze kifolyik a kezük közül, ilyenkor szidnak minket. Az idő múlásával teljesen bizalomvesztettekké válnak. Hát ezért…
– De hát mi miért nem mondjuk ezt el nekik?! – kérdezi felindultan Berciél.
Samuél nyugodt szomorúsággal válaszol: – Elmondjuk… De ők bizalomvesztettek, bennünk sem bíznak.
– És ha megoldanánk helyettük a problémáikat? Akkor sokkal könnyebb lenne nekik, és akkor legalább bennünk bíznának!
– Berciél, olyanokat kérdezel, amit csak az egyetemen szoktak! Mivel a kérdést feltetted, hát elmondom:
– Évezredekig ezt tettük, és bíztak is bennünk, de most már a nagykorúság küszöbére érkeztek, Nem cselekedhetünk helyettük.
– Samuél bácsi, hogy tud ilyen nyugodtan beszélni az emberekről? Hát nem látja, hogy ha nem változnak, elvesznek?!
– Meglehet. Talán nem bízol bennük?
– Olyan bonyolult ez az egész! Én ezt nem értem!
– Kicsi Berciél! Te még olyan fiatal vagy, hát persze, hogy nem érted! Majd eljön az idő, mikor a most neheze, előbb-utóbb könnyűvé lesz! Olyan fiatal vagy, és mégis milyen érett! Bizonyára jó diák leszel az egyetemen. Ott, lesz majd egy professzor, aki az emberek, család és hazaszeretetéről fog tanítani. Lesz majd olyan, aki az emberi lelkek gyógyításának a szakértője. És az igazgató, az egyetemességről. Nem véletlenül ő az egyetem igazgatója!
Berciél e szavak hatására megnyugszik. Most úgy érzi, ez a nap a legszebb az életében, a legörömtelibb, a legszomorúbb, a legigazabb. Még sokáig tűnődik a látottakról és hallottakról, bár Samuéltől már elbúcsúzott. Egyetlen szón töpreng: „BIZALOM”. Miért nincs bizalmuk az embereknek? Nem is tudja mennyi idő telt el, ahogy az iskola felé halad, de egyszer csak új ötlete támad:
– Bizalom! Nekik nincs, de nekem van! Adok nekik belőle! – Ez a gondolat teljesen fellelkesíti. Már nem lát és nem hall, elindul visszafelé. A lelki szemei előtt csak egy cél lebeg. Amikor a sötét kapuhoz ér, azért kissé összerezzen. Félelmetes az ismeretlen. Már nem olyan nagy a lendület…
A kapu ismét nyitva áll, éppen egy búcsúzkodás szemtanúja: Ricsiél fénylő szárnyaival burkol be egy embert, majd lassan hátralép, és megfogja Ricsi vállát biztatásként. És elhangzanak utolsó szavai:
– Ne felejtsd, ne felejts! – És közben megajándékozza egy apró kék színű ideavirággal. Berciél nem tétovázik, ahogy Ricsi kilép a kapun, abban a pillanatban ő is kisurran. Ő ugyanis a legjobb kisurranó! A két utazó lassan lépdel lefelé a lépcsőn. A fényességből, a félhomályon át, a sötétség felé. Ricsit a lépcső végén már várják. Két teljesen különböző ember, de így együtt egy egésznek látszanak. A legmeglepőbb, hogy Berciélt is két ember várja. Ahogy Berciél a kapun kilépett, úgy egyre sötétebb helyre tévedt. Majd ismét a félhomályba lépett, végül vakító fényre ébredt. Így látta meg a két emberféleséget.
A kis szökevény most olyasmit érzett, amilyet még sohasem: – Nem tudom mi ez, de olyan szürke és nehéz. Elvesztette az ismerőseit ezért torka-szakadtával ordítja: – Miért hagytatok el engem?! –Mi ez a furcsa érzés, amit Berciél érez? Ő még nem tudja, de én elmondom: Ez, a bizonytalanság. Nem tudja hol van, számára minden idegen, még a fény is. A kapun túli fény mézes, melegítő. Az itteni viszont szúrós, hűvös. Berciél akkor nyugszik meg, amikor a két ember fölé hajol, és mosolyogva megszólítja őt:
– Kicsi Bercikénk!!! – Berci most ugyanazt a mézes meleg fényt érzi, amit úgy hitt, hogy soha többé nem melegíti már őt. Minden új: kihívás és lelkesítő is egyben.
A Föld hétszer sétálta körbe a Napot, amióta megérkezett Berci. Azóta sokat tanult. Az apja egyszer elvitte magával a piacra, mivel kereskedő volt, zöldségeket árult. Berciél nagyon élvezte a sok új látnivaló. Megtanulta, hogy az ismeretlentől nem kell félni. A zöldséges pult mellett egy virágos árulja portékáját. A virágos fia egy apró kék színű virágocskát bámul. Az apja a virágosládákat pakolja. Közben rászól az útjában ülő fiára:
– Ricsi, nem veszed észre, hogy útban vagy?! Már egy órája azt a nefelejcset bámulod. Menj máshová játszani!
Berci már látott ilyen virágot. Ahogy emlékképei közt járkál, eszébe jut egy szó: BIZALOM. Emlékképeiből egy rikácsoló hang ébreszti fel, egy vevő:
– Maguk nem foglalkoznak a higiéniával?! Azzal a mocskos kezével szedi az almámat?!
A zöldséges így felel:
– Asszonyom, a kezem nem mocskos, csak a dió fogta meg, mert tegnap zöld diót pucoltunk.
– Nekem ne mentegetőzzön ilyen ócska trükkel! Tudja mit! Nem is kell az alma!
– Hölgyem, miért nem hisz nekem?
De az asszony ezt már nem akarja meghallani. Sértődötten rohan tovább. Berci a történtek után nem érti, hogy miért nem bízott a néni az apukájában. Sajnálta az apját, hiszen ő olyan becsületes és jóravaló ember. Az események hullámzásában az ősi emlék ismét feldereng: A BIZALOM. Erre a felismerésre rögtön előbújik Berci rejtett lénye, a kis szökevény. A piac szélén meglátott egy üres pultot, és már rohant is felé.
– Bizalmat fogok árulni! – mondogatta lelkesen magában. Úgy érezte, mintha ez lenne az élete értelme. A szokatlan jelenséget hamar észrevették az emberek, hogy egy kisfiú az üres stand mögött áll. Egy ősz hajú úr meg is kérdezi:
– Mit csinálsz itt kisöcsi?
– Bizalmat árulok.
Magabiztos mosollyal legyint az öregúr: – Látszik naiv gyerek vagy még! – És továbbment.
Mivel Berci tanulékony teremtés, utánozva a felnőtteket, lágy hangján szól: – Bizalmat tessék! Majd később kiabálva:– Bizalmat tessék!!!
Meghallja ezt egy aktatáskás férfi. Megkérdezi: – Mennyiért adod az árudat?
– Nem kérek semmit sem, nekem úgy is van.
– Ahaa! Szóval neked úgy is van? Tehát felesleged van?! Nem fogod rámsózni a bóvlidat, még ingyen sem.
A mellette lévő háziasszony is odasiet: – Mi van? Mi van ingyen?
– Bizalom. – mosolyog rá Berci.
– Na, és fiacskám, az meg mire jó?
– Megváltoztatja az emberek életét.
– Én jó vagyok olyannak, amilyen vagyok. Nekem nem kell a felfordulás! – És már megy is tovább.
Fiatalok egy csoportja hangosan nevetgélnek: – Jé, a kis hülye, hogy lejáratja magát! De ciki!!!
– Bizalmat tessék! – rikkant továbbra is a kis bizalomárus.
Odalép egy csinos nő, ezt mondja: – Ha ingyen van, akkor én kérek!
Berci megörül az első vevőjének, és rámosolyog a nőre, aki értetlenül tartja a markát, majd megkérdezi.
– Na, hol van? Add már oda!
– Már odaadtam.
– Kis hazug! Nem adtál semmit! Becsaptál!
– De én odaadtam, de maga nem fogadta el.
Bosszankodva így ment el az első vásárló. Berci kezd elbizonytalanodni. S megkérdezi magától:
– Mit csinálok rosszul?
Ahogy így töpreng, meghallja a szomszéd pult mögül az árust: – Akciós a videó! A videó mellé CD-lejátszót is adunk ajándékba!
Berciel csodálkozik: – Mennyi vásárlója van! Követem a példáját, hátha nekem is bejön!
– Bizalmat tessék! A bizalom mellé ajándékba Reményt is adok! – így kiáltozik lelkesen.
Arra jár éppen egy pap. Amikor ezt meghallja, odamegy. Megsimogatja a buksi fejét, majd így szól hozzá:
– Szerbusz gyermekem! Hát nem tudod, hogy bizalmat, reményt te nem árulhatsz?!
Hisz az, az angyalok ajándéka!
– Bácsi kérem, Bizonyosságot is tudok adni.
– Gyermekem, mi bűnös halandók ilyesmikre nem vagyunk képesek. – Majd elsietett Istentiszteletet tartani.
Mint kavicsok közt az aranyat, úgy vesz észre a tömegben egy vele egykorú kislányt. Egymás szemébe néznek… Még az idő is megáll!… Valószínű rokonlelkek! Nem tartott sokáig a tekintetkontaktus, mert a kislányt anyja cibálja is a kozmetikumos pult felé.
Újabb vevő érdeklődik:
– Van garancia a portékádra?
– Nincs, … Nincs rá szükség.
– Csak minőségi árut veszek, ha nincs garancia, akkor nem kell! Biztos valami távol-keleti gagyi.
Egy szellemi sérült fiú húzza az apját a pult felé. Úgy húsz éves lehet. Megkérdezi:
– Szia, mit csinálsz?
– Bizalmat és Reményt ajándékozok!
– De kafa! Én is segíthetek?
– Hát persze, gyere! Nem számítottam segítségre, de talán ketten többre megyünk!
De az apja már rá is szól fiára: – Gyere Samu, siessünk, mert mindjárt kezdődik a tv-ben a meccs!
Berci az eltávolodó Samut nézi, és közben egy harmatcseppszerűség gurul végig az arcán.
Úgy érzi, mintha a mellkasára ezer követ tennének. De nem adja fel:
– Bizalmat, Reményt, Bizonyosságot, tessék!
Az emberek már észre sem veszik őt. Közömbössé váltak. Néhányan így rikácsolnak:
– Milyen szülő az ilyen! Miért nem viszi haza a frusztrált gyerekét!
Berci már zokog. Az emberek tekintetét keresi, hogy valaki végre hallgassa már meg! Mivel senki sem kíváncsi rá, ezért mindenkinek kiáltja:
– Hát nem értik? Csak így lehetnek boldogok! Hát nem értik?! Bizalom nélkül elvesznek! Odaadom mindenem, csak fogadják már el!
A tömegből többen ingerülten szólnak rá:
– Büdös kölök! Biztos kunyerálni akar!
– Meg kell nevelni az ilyen idegbeteg gyereket!
– Na látják, ilyenek a mai fiatalok!
– Jesszusom, hová jutottunk!
A szavak nyílzáporként zúdulnak Bercire, de ő továbbra is csak azt ismételgeti:
– Hát nem értik? Ez az egyetlen kiút a rabságból. Bizalom nélkül elvesznek.
Berci egyre erősebben érzi a nyomást a mellkasán. Úgy érzi a szíve, mindjárt kettéhasad. Amit érzett, az is történt… Az idő lelassult, az érzékei már nem fogják fel a külvilág zajait. Olyan kecsesen omlik össze az aszfaltra, mint egy szárny-nélküli angyal. Még utoljára ezt suttogja:
– Bizalom nélkül elvesznek!
Ismerős lépcsőn halad felfelé. A sötétségből, a félhomályon át, a fényesség felé. A szíve egyik fele örül, mert hazaérkezik. A másik fele, mintha ólomból lenne, alig bírja vonszolni. Már várják… Ismerős szózatot énekelnek a hatalmas kapu két oldalán. A kapu fölött félkörívben egy írás olvasható:
„TAPASZTALÁS A VALÓSÁG!”
A sor végén: Annaél és Samuél várja a kis bizalomárust. A nehézsúly lehúzza, ezért csak lassan halad előre, megtépázott kis szárnyaival. Annaél és Samuél ölelésére megnyugszik.
– Annaél néni! Bocsásson meg, hogy észrevétlenül eltűntem az emberi lélektan óráról. Nem akartam semmi rosszat.
– Tudom Berciél, ezért nem is szóltam rád.…
(2003)
Szelíd technológia
Riport Ertsey Attila építésszel
Mi a szelíd technológia, milyen megoldások terjedtek már el? Mik a sikerek?
A szelíd technológia másik neve Low Tech. Lényege: az ember által áttekinthető, uralható technológiákat részesíti előnyben, elutasítja a High Tech-et, vagy csak ott engedi meg, ahol nélkülözhetetlen például ha nem mondunk le az elektromosság használatáról, akkor napelemeket, napkollektorokat érdemes használni, mert azok lehetővé teszik a függetlenedést. A függetlenedés azonban nem minden, a fenntarthatóság fontosabb, tehát az önmérséklet, az erőforrások korlátai közt. Látensen a Low Tech-ben benne rejlik az, hogy minden külső energiával működtetett gép környezetszennyező, kivéve a mechanikus gépeket és szerszámokat. Tehát belefér még a megújuló forrásokkal működtetett mechanikus eszköz, de már kompromisszum kell, ha üzemanyagot, vagy elektromosságot használunk.
A szelíd technológiák elterjedésének előfeltétele “szelíd” gondolkodásmód?
Igen, vagyis a fenntarthatóság szemlélete, mely kiterjeszthető egy alternatív közgazdaságtan felé, mely lehetővé tesz egy szolidáris gazdaság felé való elmozdulást.
A természettudományos szemlélet óta rohamosan pusztítjuk a természetet. A mai ember nagyon intelligens ennek ellenére saját maga alatt is kivágja a fát. Amikor belevágunk egy építkezésbe mikre figyeljünk oda, ha a természettel összhangban szeretnénk lakóotthont kialakítani?
A kérdés túl tág. Először is nem árt egy tervező. Aztán a hely szellemére érdemes odafigyelni, az adott környezet történetére (táj és település), meg hogy kik a szomszédok, mit csinálnak, jó lesz-e ez nekem, aztán nem árt egy pálcás emberrel megnézetni, de ha az illető érzékeny a helyre és jól érzi magát ott, nem kell pálcás ember sem, aztán arra, hogy a ház ökologikus legyen. Van erről egy hosszabb írásom is.
Amikor autonóm házról olvasok mindig eszembe jut, hogy azt csak autonóm ember építtet, ez igaz? Önálló ember önellátó házban szeretne lakni?
Autonóm házhoz autonóm ember kell. Ezt Takács István barátom mondta, klasszikust csak pontosan. Az önellátás nem ideális. Jobb a kooperáció, és az önállóság. Azért hívom autonómnak a házat. Lehet önellátó házat is csinálni, mondjuk egy lakatlan szigeten, de ez viszonylag ritka igény.
A paraszti életmódban még megvolt az egyensúly a természetben való lét, a gazdálkodás és a fogyasztás között, például nem volt szemét. Az ökológiai felfogások szervesen kapcsolódnak a paraszti világlátáshoz? Vonható párhuzam közéjük?
A régi paraszti kultúra a kelták és a keresztények misztériumi tudásából származik, melyet a szerzetesrendek terjesztettek el. Ez a szellemi forrás elapadt, a parasztság individualizálódik és eltűnik, vele a tradíció. A tradíciót ismerni kell, de belőle nem fakadhat új. Meg kell találni megismerés útján az új szellemi forrást önmagunkban, mely forrása lehet egy új földművelésnek, a földművelés művészetének, a biodinamikus gazdálkodásnak. Ezt egy új népréteg fogja végezni, akik talán még képesek lesznek az eltűnő parasztságtól tanulni, de a semmiből teremtik újjá a földművelést, és ők menthetik meg a Földet. Első csoportjaik már itt vannak közöttünk.
A mai információözönben mik a legfontosabb elvek, amik egy ökológiailag fenntartható világot segít elő?
Az ökológiai lábnyom keretein belül maradás; az életciklusban való gondolkodás; a Harmadik Út alternatívája, mely magába foglal több alapelvet, de végső soron a társadalmi szervezet hármas tagozódása felé mutat, ennek egy része a közgazdaságtanban a társadalmi részesedés, a szociálkvóta gondolatának bevezetése, mely új alapokra képes helyezni a jövedelemképzést, elválasztva azt a munkateljesítménytől, továbbá az, hogy az áruk köréből ki kell vonni a pénzt, a munkaerőt, a földet és a termelési eszközöket. Azokat a magántulajdon kizárólagossága helyett bizományosi kezelésbe kapja a vállalkozó.
Úgy sejtem hogy a jövő, a “feudalizmus kora” lesz, ahol a “feudum” a föld, ismét a legfontosabb érték lesz. Milyen az egészséges, jövőbemutató földhöz való hozzáállás?
A jövőbe mutató hozzáállás alapja az, hogy a földet ki kell vonni az áruk köréből. Utána a földműves bizományosként kezelje, művelje. A tudatunkba kell emelni, hogy a föld a közösségé, azt nem mi hoztuk létre, és nem is lehetünk tulajdonosai, csak jó gazdái.
Bővebben: www.autonomhaz.eu
Étkezési kultúra önismereti szempontból
Az étkezés a mindennapi életmódunk egyik legfontosabb része, mégis az egyik legelhanyagoltabb része is. A táplálkozás nem csak fizikai szükséglet, hanem sokkal több rétege is van, ami teljesebbé teszi az ember és az étel kapcsolatát. A jelen cikk hét szempontot kíván megmutatni amivel a táplálkozásunk minőségét javíthatjuk. A hét szempontot áthatja az önismeret, hiszen rólunk van szó, fontos hogy önmagunkra lássunk.
2. Szokás hatalma
3. Étvágy
4. Tudatosság
5. Közösség
6. Szakralitás
7.Gyógyulás
Művészi élmény: Mi a leggyakrabban átélt művészi élmény ami az érzékszerveinken keresztül felmerül bennünk? Persze először eszünkbe jut a zene, a képzőművészet alkotásai. Mi van a hasunkkal? Nem szeretünk enni? Pedig az étkezés is művészi élményt nyújt, csak azért nem jut eszünkbe mert a „műalkotás” eltűnik, de az élményt ki nem hagynánk! Ha az ételt is művészi alkotásnak tekintjük, akkor új minőségeket vehetünk észre. A kitálalt ételt először a szemünkkel kóstoljuk meg, ezért fontos, hogy már látványra harmonikus legyen. Utána jön a többi, a szaglás, ízlelés, az étellel való azonosulás. A befogadó félen kívül van egy másik oldala is az étel művészetének. Ez az étel elkészítőjének a művészi alkotó folyamata. Sok háziasszonyt stresszel, hogy mit főzzön a családnak. Ha művészi alkotásként áll hozzá az ebéd elkészítéséhez, akkor a stressz szertefoszlik és mindenképp jobb lesz az eredmény, de akár nagy siker is lehet belőle!
Étvágy: Hát igen, ezt a témát nem kerülhetjük ki! A túlműködött és az alul-működött étvágy sok gondot okoz a modern embernek. Mi is az étkezés iránti vágy? A vágy mindig olyan felé vonz, ami nincs. Ami már megvan azután nem vágyakozunk. Az étvágyról való gondolkozás rávilágít valamire, amivel nap mint nap szembesülünk. Arra, hogy a létünk nem teljes, mindig valamit pótolnunk kell kívülről ami belőlünk hiányzik. Ez a sóvárgás, a teljesség felé hajt minket. Ha ezt öntudatlanul félreértjük, akkor többet eszünk mint amire valóban szükségünk van. A mennyiséggel sohasem pótolhatjuk a minőséget! Van egy rossz és egyben jó hír: A túlzott étvággyal nem lehet szemtől-szembe szembeszállni, nem lehet legyőzni! Mint minden vágyat, így az étvágyat sem lehet elfojtani vagy kiélni. Az elfojtás a másik szélsőséget hívja be, a kiélés meg a megcsömörlést. Ezért nem működik a koplalásos fogyókúra, mert utána a „kiéhezés” után jön a habzsolás. Az ideális testsúlyt ezért, csak a középúttal a tudatos életritmussal lehet elérni.
Szokás hatalma: Ha megkérdezzük magunktól, hogy a táplálkozási életmódunk miért olyan amilyen, akkor rájövünk, hogy nem igazán mi döntjük el. Úgy hoztuk, így alakult, már a jellemünk része. Minden szokással az a gond, hogy öntudatlanul, automatikusan végezzük. Sokszor rohanva „kapunk be 1-2 falatot” utána rohanunk tovább. Van egy mondás, hogy: „Magyar ember evés közben nem beszél.” Ennek a mondatnak lehet az is az értelme, hogy tudatilag maradjunk csendben, a folyamatos monologizálás (belső beszéd) elvonja a figyelmet az étel átélésétől. A világot és benne az embert is ritmusok hatják át. (nap, évszak, év, szívverés, légzés, ébrenlét-alvás stb.) Nem könnyű, sőt kimondottan nehéz a rossz étkezési szokásainkat feloldani. Nincs más út, mint létrehozni egy egészséges tudatos táplálkozási ritmust.
Tudatosság: Amikor a túlzott étvágy vagy a szokás hatalma az erősebb, és a tudatosságot szeretnénk kikerülni, akkor jönnek a kifogások. Például: „De hát ezt a szervezetem kívánja, szüksége van a negyedik tábla csokira is!” A kisgyermeknek nagy érzékenysége van arra, hogy milyen étel való neki, de még nincs kifinomult értelme, hogy ezt kifejezze. A felnőtt embernek már erős az értelme, ennek áraként elvesztette a gyermekkorában még meglévő érzékenységét. A táplálkozásban a tudatosság egyetlen útja, a meglévő értelem mellé újra megszerezni az érzékenységet. Minél jobban megértjük önmagunk és világ viszonyát az étkezésben, annál jobban megerősödik bennünk egy új erő. Ez az erő tudja megszelídíteni a mértéktelen étvágyat és feloldani a berögzült tudattalan szokásokat. Mit tehetünk, hogy ez az erő megerősödjön? Ebben segít, ha szépen megterítünk, leülünk együtt megterített asztalhoz és nem esünk neki az ételnek. Egy kis csend mindig segít abban, hogy a túlzott vágy meg az automatikus szokás helyett örömben éljük át az ételt. A párunk, családunk is tud ebben segíteni, ennek a nyugodt derűs hangulatnak a megteremtésében. Egyszerűen megfoghatjuk egymás kezét is, a közösségi erő is segít!
Közösség: Csak a modern ember eszik egyedül. Ez az életforma csak az utóbbi 100 évben alakult ki. Régen minden közösségi összejövetel alkalmából közös étkezés adta az összetartozás erejét. Az élet legfőbb eseményei alkalmából, születés, keresztelő, eljegyzés, házasság, temetés, diplomáciai fogadások, betakarítás utáni ünnepek stb. Mi történik a közös étkezés során? A hétköznapok nehézségei során sok fal húzódik ember és ember közé ami elválaszt. Az emberek közötti falak okozzák a közösségek felbomlását, amikor is titkolni való jön létre. Az étkezés egy nagyon bizalmi mozdulat, ami képes a közös étkezés során lebontani a közénk rakódott elválasztó falakat. Van egy érdekes fogalom: „kenyeres pajtás”, ami az Osztrák-Magyar Monarchia korából származik. A katonák egymás közt osztották meg az élelmet, a kenyeret, pontosabban kenyeres bajtárs lenne. A katonai sorsközösség összetartozását az étellel fejezték ki. Ez tényleg egy különlegesen szoros közösség, ahol az élet és a halál, az evilág és a túlvilág határán élték meg a mindennapjaikat.
Szakralitás: Az ember, az emberek világában él és közösséget alkot velük. Szociális lények vagyunk, de még két világ van amiben szintén élünk. Az egyik a teremtett anyagi világ, a másik a teremtő anyagtalan világ. A Föld meg az Ég között létezünk. Táplálékainkat a termő Föld, a teremtő Ég és a termelő ember hozza létre. Az autotróf növények a Föld és a Nap erői által hozzák létre a táplálékot a heterotróf élőlényeknek, így az embereknek is. A szakralitás ezeknek a teremtő erőknek, lényeknek felismerésével kezdődik. Az ünnepek alkalmat adnak a magasabb lényekkel való találkozásra, amik által az ember megéli a hálát. De nemcsak magasabb lényeknek köszönhetjük hogy van mit ennünk! Gondoljuk csak el, hogy holnaptól megszűnnének a méhek, és nem volna ki beporozza a zárvatermő virágokat. Mit ennénk? Ha nem lenne ember, aki elülteti a magot, öntözi, gondozza a növényeket, akkor mit ennénk? Minél magasabb egy lényben a hála, annál magasabb tudatfokon létezik. A régi ember étkezési kultuszokban és ételáldozatokban élte meg a hálát, mindenkinek megköszönte, hogy ő ehet. Elsősorban a teremtő Napistennek köszönték meg az ételt, aki az életet adja. Ez az élet, amit örökké az emberért áldoz fel a Nap, megjelenítődik a kereszténység egyik fő cselekményében, az utolsó vacsora eseményében.
Gyógyulás: A táplálkozásnak van egy olyan formája, ami eltér a hétköznapi étkezéstől, ez a gyógyulást segíti elő. Ezt kúraszerű táplálkozásnak is lehetne nevezni, ilyen a gyümölcsnap, rizskúra, nyers-koszt kúra, citromkúra, káposztakúra vagy akár a böjt. A kúraszerű étkezés rövidtávon nagyon jól segíti a test kipihenését, regenerálódását, hosszútávon viszont visszájára is fordulhat. A tisztítókúrák alkalmával érdemes csökkenteni a sóbevitelt, a fehérjebevitelt, még jobban figyelni a mértékre. Ezek a módszerek jó tisztító hatásúak, de igazán akkor érik el a hatásukat, ha nem erőszaknak éljük meg a tisztulást hanem szelídséggel élünk vele. Az igazi gyógyító táplálékot mégsem a szájon át vesszük magunkhoz, hanem a tudatunk fölötti gyógyító, harmonizáló erőből. Ha tudatunk gyógyul, erősödik az ítélőerőnk, finomodik a megismerésünk, akkor választ fogunk találni a testi bajainkra. Sőt egy egészséges tudat, már hamarabb észreveszi a betegséget még mielőtt megjelenne. Hogy kinek mi a kiegyensúlyozott táplálkozási életmód, arra nincs külső válasz, azt önismereti úton egyénileg kell megfejteni. Szent Ágoston rátapint arra a tudati gyógyulásra, amit aztán a testi gyógyulás is követ.
“Gondolj arra, hogy Isten mézzel akarja kitölteni lelkedet, hogy kedves legyél. De hová töltse a mézet, ha tele vagy ecettel? Előbb ki kell öntened az ecetet.”
Csanádi József
Reformszakács